Pár nap múlva már hét hónapja lesz, hogy életének 89. évében elment az anyukám. Olyan, mintha sokkal régebben történt volna, nem is értem, miért érzem így.

Kezdetben és elég sokáig, úgy fél évig biztosan, azt szerettem volna, ha a fonalat, ami összeköt bennünket, és amit én elengedtem már, engedje ő is el, és repüljön oda, ahol minden színes, fényes, meleg és boldog. Azt akartam, hogy ő ott, ahol most van - mert van valahol, ebben megingathatatlanul biztos vagyok -, megfiatalodva,  boldogan és elégedetten táncoljon, énekeljen és nevessen. Ne gondoljon a földi létre és főleg ne gondoljon vágyakozva és szomorúan ránk, a két itt maradt, imádott gyerekére és az imádott két unokájára. Ne fájjon neki, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: az, hogy már nem foghatja a kezünket, nem szeretgethet, nem simogathat bennünket. Azt akartam, hogy maradjon a szomorúság és a fájdalom a földi világban. Mi megbirkózunk vele itt lent valahogy, neki már ne legyen része benne.

Nem lehet nem észrevenni, hogy az a bizonyos láthatatlan fonál mégsem szakadt el.

Onnan, fentről vagy bárhol is van, Anyukám vezet bennünket, irányt sugall, segít nekünk. Ha valami megtörténhet jól is és kevésbé jól is - márpedig a dolgok ilyen végletek között mozognak -, a jó történik meg. Anyukám fogja a fonalat. Mindketten fogjuk, tartjuk, szorítjuk. És ha ez így van, akkor biztos így is kell lennie, mert van az a szeretet, ami a síron túl is tart. 

Áldott vagyok, hogy ő az anyukám.