Életem második tájékozódási futása után vagyok éppen. Az elsőt 16 éves koromban száz méter után feladtam, jó nagyot legyintve az egészre, és azóta semmilyen kapcsolatom nem is volt ezzel a sportággal (sem).
Magam sem hiszem, hogy ma végig mentem a pályán. Igaz, nem a térképet, hanem az előttem futót követtem, de a lényeg, hogy a segítségével mind a kilenc érintési pontot (vagy mit) megtaláltam és nem elsőként, de nem is utolsóként célba értem. Bár a térképet utólag már tudtam értelmezni, a versenyt legközelebb csak párban vagy csapatban vállalnám. Talán.
Egy hete olvastam a felhívást, hogy ma lesz az erdei futópályánkon egy tájékozódási futási emlékverseny, gondoltam is, hogy kimegyek majd és megnézem. Ma reggel már az is megfordult a fejemben, hogy akár én is elindulhatnék rajta, bár tudtam, hogy a nevezés már lezárult. Mindenesetre a futócipőmben mentem ki és rögtön tájékozódtam is a lehetőségekről. Nem fontos futni, tudtam meg a szervezőtől, lehet gyalogolva is teljesíteni a még nekem is "semmi" távot és az ismerős terepen nyilván eltévedni sem fogok. Szerencsém volt, valaki visszalépett, engem pedig gyorsan beírtak a helyére.
Láttam, hogy a rajt előtt a résztvevők ismerkednek a térképpel, én is odamentem hát, de ezt teljesen feleslegesen tettem, ugyanis hiába ismerem az erdőt úgy, mint a tenyeremet a magam tíz éve tartó gyaloglása, kocogása, futása által, a térképen semmit, értsd: semmit nem ismertem fel. Hátrébb is húzódtam és úgy gondoltam, megfigyelem inkább, merre indulnak a többiek, aztán megyek utánuk.
Kilencedik voltam a rajtnál és percenként indítottak bennünket. Az az egy perc pont arra volt jó, hogy csak az első kanyarig lássam az előttem haladókat, utána ők már messze jártak, én meg magam maradtam. Még jó, hogy hamar utólértek engem az utánam indulók, és persze meg is előztek, így aztán mindig voltak, akiket előzékenyen magam elé engedhettem és ők mutatták is nekem az utat.
Az út ugyanis csak az első három-négyszáz méteren volt egyértelmű, aztán időnként le kellett térni róla, be a bozótosba. Ezt nem tudtam, de mert az előttem haladó is arra ment, követtem én is. Ő is bizonytalan volt, én meg pláne, meg is beszéltük, hogy vak vezet világtalant, mégis attól kezdve ő, a piros dzsekis lány volt a fény az alagutam végén. Úgy mentem utána, ahogy csak tudtam, nehogy szem elől tévesszem. A célban meg is köszöntem neki a segítséget, még a díjátadásnál is újra, mert nélküle nem sikerült volna elfogadható időn belül hibapont nélkül teljesítenem a távot.
Az életkori kategóriámban egyedüli indulóként első helyezett lettem, még érmet is kaptam az oklevélen kívül. A párom azt mondta, hogy nagyon büszke rám.Nem azért, mert teljesítettem a távot, hiszen hetente többször ennek a három-négyszeresét teszem meg ott az erdei futópályán, hanem mert nem gondolta, hogy megtalálom az ellenőrző pontokat. Hát azt én sem, de hála a piros dzsekis lánynak, aki ügyesen megtalálta mind a kilencet, így aztán én is.
A célban végre elővettem a térképet és meg is világosodtam rögtön, hiszen még az ellenőrzési pontok is rá voltak rajzolva. Most már tudom, mit és hogyan kellett volna néznem rajta, és ettől hirtelen olyan önbizalmam lett, hogy akár egy következő versenyen is elindulnék, akár ismeretlen terepen is, de tényleg csak párban vagy csapatban, egyedül biztos nem. Ha egyáltalán lenne olyan csapat, amelyik befogadna engem, mert ne legyek már olyan nagyképű, hogy életem második tájfutó versenye után Woody Allent idézzem az Annie Hall című filmből. Vagy inkább de:
"Sose szeretnék olyan klubhoz tartozni, amelyik elfogadna engem tagnak".
Hát én szeretnék, nagyon is. Senior tájfutók, itt vagyok!
(A képen az erdő egy részlete látható és az egyik érintési pont. Ilyen feltűnő, messziről észrevehető sárga színű dobozka volt mind a kilenc érintési ponton.
