Verőfényes napsütés, tiszta levegő.

Ilyenkor nehéz itthon maradni. Siettem, hogy ki tudjak menni az erdőbe, amíg süt a nap és nincs hideg, így aztán a korai ebéd után már indultam is. Ma egy picivel több, mint négy kilométer sikerült, jó tempóban, élvezetesen. Élveztem minden percét. A szépséges novemberi erdőben, ami egyébként nem mutatja az igazi őszi arcát még most sem, minden porcikám feltöltődött mozgással, oxigénnel, színekkel és madárhangokkal. Láttam szarkát, hallottam a darvak krugatását és a varjak károgását. Melegített a mozgás és a napsugár. Kell több?

Hát, kellett.

Kora délután egy kis itthoni szusszanás után visszamentem, nem hagyott nyugodni a szép napsütés. Gyalogoltam újabb két kilométert, megsimogattattam az arcomat a langyos napsugárral, felmentem a lombkorona sétányra is és ott fent, a magasban leültem egy padra. Csak mosolyogtam és hálát éreztem.

Itthon elkezdtem egy regényt, találomra választottam a könyvespolcról. Kolozsvári Grandpierre Emil Harmatcseppek című regénye szólított meg, már a felét el is olvastam. Érdekes, tetszik.

Itt pedig egy cikk arról, hogy miért nem kopaszak még a fák. 

https://24.hu/tudomany/2023/11/12/level-erdo-osz-levelhullas-idojaras-okologia/