A remek napsütés ma a szokottnál korábban, már ebéd után kicsalt az erdőbe.

Tegnap hallgattam egy podcast-et, amiben arra adott tippeket a készítője, Kriszti, hogy mit tegyünk, ha rosszul viseljük a novemberi, vagy általánosabban, az őszi-téli fényszegénységet. Hát én köszönöm, nagyon jól viselem, sőt, egyenesen imádon ezt az időszakot, mégis figyelmesen végighallgattam az ötleteket. 

Az egyik az, hogy használjuk ki azt az akár csak fél órát vagy néhány percet, amikor süt a nap és hagyjuk a munkát, hagyjuk a teendőket (tudjuk, megvárnak) és menjünk ki a fényre. Élvezzük, hogy süt a nap. Az ember ezt ösztönösen teszi, hiszen ki az, aki ilyenkor nem az arcát fordítja a napfény felé, hanem inkább hátat fordít neki?

A munkával, péntek lévén, korán végeztem, elő-előbújt a nap, enyhe volt az idő is, kocsi is volt, időm is volt, kimentem hát az erdőbe. Három kilométer és a napfényben fürdőzés boldogsága lett az enyém.

Miután jól kiörömködtem magam, hazajöttem, lezuhanyoztam és megsütöttem a hétvégi süteményt, közben hallgattam egy másik podcast-et, amelyben meg azt mondták, hogy nem kell feltétlenül motiváció a cselekvés kezdetekor, megjön az majd közben is. Ezzel nem értek egyet, illetve nálam ez nem így van. Nekem kell a motivált állapot ahhoz, hogy valamihez hozzákezdjek. Ha más nem, a kötelességtudat motivál. Persze, most összemosom a szükségest és a muszájt, azaz a kötelességtudatot a lelkesedésből, flow-ból, örömteli nekibuzdulásból végzett tevékenységekkel. Lehet, hogy ezek nem is összemoshatók. Nem tudom.

Kriszti a podcast-jában arról is beszélt, hogy ez a fénytelen, korán sötétedős időszak alkalmas az elgondolkodásra, a magunkba fordulásra, a számvetés készítésére. Például ilyesmiken is lehet elmélkedni.