Tegnap éjjel álmomban anyukám szemben ült velem és úgy fogtuk egymás kezét, és úgy néztük egymást, olyan mély és eltéphetetlen szeretettel, ahogyan szoktuk. Tudtam, hogy ő már elment, mégis valahogy természetes volt, hogy ott van velem. Megkérdeztem őt: Anyukám, tudod, hogy hol vagy?  Ő csak ennyit válaszolt, mint aki a kérdést nem is érti: Hát hol lennék, itt vagyok veled.

És úgy ragyogott, mint amikor tényleg itt volt, és amikor ültünk együtt és fogtuk egymás kezét. 

Nem tudom, "onnan nézve" jó-e az anyukámnak, hogy ilyet álmodtam. Nekem nagyon jó, de azt szeretném, hogy neki legyen jó. Én elengedném őt, ha azt érezném, hogy azt akarja, de ha itt szeretne lenni, hogy vigyázzon ránk, akkor biztos neki is így jó, ugye?

Aztán van valami más is. Anyukám, amíg élt, szerető gondoskodással etette a madarakat télen, napi témája volt, hogy mit szórt ki nekik, hogy mennyit ettek, hányan voltak és hogy milyen kis kövérek lettek már. Mindig mesélt egy vadgalambpárról is, akik nyáron inni jártak a kis vödörhöz az udvarra, télen meg enni. A madáretető tálka a konyha ablakának párkányán volt, anyukám pedig a függönyt mindig elhúzva tartotta, hogy folyton nézhesse őket. Rajongásig szerette a kis madárkáit.

Amikor elesett, combcsontja tört és nem tudott többé már járni, az egyik vadgalamb a szobájának ablaküvegjéhez repült, vagy inkább hozzácsapta magát, mintha megköszönné azt a szerető gondoskodást, amit éveken át kaptak és mintha ezzel el is köszönt volna tőle. Ott rögtön el is pusztult, de anyukám szerencsére ezt már nem látta. 

Nem látott már el a drága két jóságos, öreg szemével az ágytól az ablakig és nem is kérdezett már a madárkáiról többé.

Mi olyan négy-öt utcányi távolságra, úgy öt-hatszáz méterre lakunk a szülői háztól. Mi is etetjük a madárkáinkat télen és mi is nagyon szeretjük a cinkéinket, a feketerigópárt, a vörösbegyeket és a kis szürke verebeket is. Harminc éve lakunk itt, de vadgalambunk még sosem volt.

Az idén tél eleje óta idejár hozzánk egy vadgalambpár. A konyhaablakból nézem, ahogy nagy szárnycsapkodással berepülnek a terasz tetője alá az asztalra helyezett madáretető tálkához, nézem, ahogy csipegetnek, és közben nem tudok nem gondolni anyukám galambjaira.

Nem, nem is a galambokra.

Anyukámra.