Ha azt hallom, látom, olvasom valahol, hogy fine dining, biztos, hogy nem megyek oda, a gasztronómiának ez a része ugyanis egyáltalán nem érdekel.

Tegnap lehetőségem volt Szolnokra, a Magyarok étele szakács - és cukrászverseny országos döntőjére elmenni. Úgy képzeltem, hogy mindenféle finom és általam ismert ételek versenye lesz ez, ahol kedvemre kóstolgathatok, ráadásul a helyszín a szép, zöld Tiszaligetben lesz, ahol még sétálgatni is tudok, élvezhetem a madárcsicsergős tavaszi környezetet és ezredszerre is megcsodálhatom a szőke Tiszát.

Képzeld el, beléptem a Debreceni Egyetem Szolnok Campus (régi nevén Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola) főépületébe és az aulában egy csomó cukrász szorgoskodott. Hatalmas tányérokra nagy műgonddal helyeztek el egy kicsi ezt és egy kicsi azt, majd aprólékosan, nagy-nagy odafigyeléssel feldíszítették. Vagyis fine dining stílusban alkottak. Nos, meglepődtem, de kíváncsi is lettem. Ha már itt vagyok, mindent a szemnek-alapon  meg is néztem, amit lehetett és képzeld, a tányérokon látott ételkölteményekből, egy-két alapanyagon kívül nem nagyon ismertem fel semmit.

Asztalterítésben is versenyt hirdettek. A szebbnél szebb, feldíszített, négy-hat személyre megterített asztalok mellett egy-egy pincér állt csokornyakkendőben vagy éppen frakkban és várták a bírálók értékelését. Beleshettem a konyhába is, ahol szépséges szakácsruhába és sapkába öltözött mesterek készítették az ételeket. A zsűri egy nagy, hosszú asztalnál ülve szorgalmasan kóstolta a nekik feltálalt ételeket, pontosabban a versenyműveket, amelyeket a közönség is megnézhetett. Nem megkóstolhatott, hanem megnézhetett. Látványra minden ételköltemény különleges volt, mind hazai alapanyagból készült, csak éppen újragondolva, fine dining módon elkészítve és tálalva.

Szóval nem halászlevek, marhapörköltök, töltött káposzták és palacsinták versenyeztek.

Nagyon tetszett, ahogy a fegyelmezett felszolgáló tanulók feltálalták a zsűrinek az ételeket, és az is szép volt, ahogy a konyháról a zsűri asztala elé vonultak. Láttam még igazi borkóstolást is. A hattagú zsűri négyféle bort kóstolt és én tulajdonképpen arra voltam a leginkább kíváncsi, hogy tényleg kiköpik-e az egy.egy korty bort. Volt aki lenyelte, volt aki kiköpte. 

Az épület előtt a megye néhány települése mutatta be helyi, jellegzetes ételét, amelyeket meg is lehetett kóstolni, de tényleg csak egy-egy falatot. Volt szolnoki halászlé, karcagi birkapörkölt, kunsági ferdinánd, kevi sósperec és még valami - talán kölesből készült - sütemény is, na meg egy helyen házi szörpöt is kínáltak egy kis pohárkával. 

Bent, az épület díszudvarán összesen háromféle ételt kínáltak, palacsintát, kenyérlángost és kunszentmiklósi birkapörköltöt, a VIP - vendégeknek pedig fel lettek tálalva a zsűrizett alkotások. A VIP - vendégek és a "sima" érdeklődők asztalai nem lettek eléggé elkülönítve egymástól, így aztán a többség elvolt az egy-egy kis palacsintájával, kenyérlángosával és a pár falat birkapörköltjével, míg a VIP - karszalagosok elé, mint a királyi udvarokban régen, rendületlenül hordták az ételkölteményeket. 

Nehogy azt gondold, hogy savanyú a szőlő. Én ugyanis egyik fine dining-ból sem ettem volna, mert a különböző allergiáim és érzékenységeim miatt félek mindentől, amit nem ismerek és egy ilyen nagy versenyen csak nem kérdezhettem volna folyton, hogy ez vajon mi, mi van benne és biztos-e, hogy ez vagy az nincs benne.

A nagyvonalúság hiánya zavart. Kevés érdeklődő volt, belefért volna egy kis elegáns nagyvonalúság annak ellenére, hogy tudom, kevés a pénz és a kevésből kell sokat felmutatni. Zavart, hogy a kötelezően meghívott prominensek, akik mindig, mindenhol ott vannak (ahol enni-inni is lehet és hát tulajdonképpen egymást látják vendégül), mennyire nyíltan kivételezettek.

Komoly hiányérzetem volt a megyénk híres ételeit illetően is. Mi, magyarok ugyanis szeretünk enni, a mi megyénkben sincs ez másképp. A különböző rendezvényeken folyton azt hallom, hogy milyen büszkék vagyunk a gasztronómiánkra, mennyire igyekszünk felkutatni és megőrízni a gasztronómiai értékeinket és akkor itt van egy országos szakács - és cukrászverseny az ország sok-sok pontjáról érkezett résztvevőjével, akik a valóban gazdag értéktárunkból csupán néhányat ismerhettek most meg. Ezt így elszalasztott lehetőségnek tartom.

Egy ilyen verseny, hiába országos döntő, valljuk be, két-három óra nézelődés után már egyre kevésbé köti le a látogató figyelmét, innen is el-elszivárogtak a nézők, persze jöttek helyettük újak és lehet, hogy ez így van rendjén. Lehetett volna tovább ott tartani a nézőket akár népzenés - néptáncos színpadi produkciókkal vagy egy "jó ebédhez szól a nóta" - szerű hangulatteremtéssel, persze ehhez "jó ebéd" is kellett volna. Mindenesetre a külső helyszínen volt zene, CD-ről egy órán át Republic-ot hallgathattunk például, ami nem illett oda, én ugyan  örültem neki, de lehet, hogy mások meg éppen nem. 

Na mindegy is. A lényeg, hogy láttam egy ilyen versenyt és egy percig nem bántam meg, hogy elmentem. Láttam a szépséges szőke Tiszát, sétáltam a Tiszaliget hatalmas fái alatt és megtaláltam ifjúkorom úttörőtáborát is.

És hogy mit ettem? Amit itthonról magammal vittem. Ja, és két darab apró kevi sósperecet.