https://pszichoforyou.hu/eleg-jo-onmagunk/?

Szerintem elég jó ember vagyok. Elég jó anya, feleség, nagymama, testvér, rokon, barát, szomszéd és munkatárs. De mi van akkor, ha az elég jót kevésnek érzem? Ha az elfogadhatatlan és a tökéletes közötti skálán nekem nem elég az "elég jó", mert tudom, lehetnék még jobb és tudnék is az lenni? Ha tudnék ugyan több lenni, csak sokkal nagyobb erőfeszítéssel, mint amennyit tennem kényelmes?

Az elég jó az olyan középszerű, nem?

Mindig több szerettem volna lenni a középszerűnél.

Van-e olyan területe az életemnek, amire elmondhatom, hogy több a középszerűnél? Hogy nem középszerű, hanem tökéletes, amit teljes erőbedobással értem el és nem csak úgy az ölembe hullt? Van-e egyáltalán, ami csak úgy az ölembe hullt? Igen, van: tökéletesek a gyerekeim. És ebben mi az én részem, mi az én hozzáadott értékem? Elég jó anyjuk voltam, az igaz. Ők is ezt mondanák, hogy persze, elég jó voltam, de én tudom, lehettem volna jobb.

Tulajdonképpen fejlődtem, mert szerintem egyre jobb anyjuk vagyok.

A magam mércéje szerint azért az elég jónál néhány területen jobb vagyok. Látod, addig csűröm-csavarom a kérdéseimet, hogy a végén valahogy kikerekedik belőle egy optimistább nézőpont. Igen, több területen vagyok több az elég jónál és azok egyike sem hullt az ölembe, tettem érte, dolgoztam érte. Biztosan tudtam volna még többet tenni és dolgozni, de a viszonylag kényelmesen megtehetőnél több erőfeszítést alig tettem meg bármiért is. Mert ilyen vagyok. 

"Itt kell a napok hordalékából kimosni életem maroknyi aranyát" - írta Váci Mihály, éppen ezt idézték most, amikor ezt a bejegyzést írom, a Csíksomlyói búcsú közvetítésén. "Újuljatok meg! - ez az idei búcsú jelmondata.

Nekem sem késő megújulni, 61 évesen sem. Azért, hogy még jobb, még több legyek.

Mert lehetek.