A forró nyári napok sorozata, az igazi, rekkenő hőség időszaka itt, a mi klímánkon egyre hosszabb és egyre nehezebben elviselhető.

Nem hiszem, hogy kisemberként okozója lennék az éghajlatunk átalakulásának (bár nyilván közöm van hozzá), és azt sem hiszem, hogy érdemi ráhatásom lenne a fejlődéssel elkerülhetetlennek tűnő klímakatasztrófára, de elszenvedője vagyok. A világ fejlődése persze jó. Remek, hogy - nagyon leegyszerűsítve - már nem lovon járunk és nem a szabad tűz mellett melegedünk. Nem biztos, hogy ha én lennék a döntéshozó, le tudnék mondani a pillanatnyi néhány emberöltőnyi kellemesről a jövőben bekövetkező rossz elkerülése érdekében, de a Földünkért valamit most már biztos tenni kell. Ha egyáltalán lehet még.

A klímaszorongás, mint a XXI. század "vívmánya", hozzám is elért és én is, mint minden gondolkodó embertársam szorongva, aggódva nézek bolygónkra, a Földre és közben egyelőre saját, komoly cselekvési terv nélkül egyre kétségbeesettebb vagyok.

A Föld nem érzi jól magát. 

A Föld, ami az én lakóhelyem és még a hetedízigleni utódaim számára is annak kellene maradnia, beteg egy ideje, egyre betegebb és gyógyulásért kiált.

Kik fogják meggyógyítani?

Nem rajtam múlik. Amit eddig megtehettem, azt megtettem, de mindez saját magamra, a háztartásomra és a  környezetemre vonatkoztatva is elégtelen és eredménytelen. Mert mit is teszek például én? Szelektíven gyűjtöm a hulladékot akkor is, ha tudom (mert néhány helyen láttam), hogy a végén összeöntik. Fákat, bokrokat ültettem az icipici kertbe, igazi kis mikroklímát teremtettem a ház körül, védem a növényeimet, gondoskodom a kertemben élőhelyre talált állatokról. Húsz éve komposztálok. Amit tudok, helyi kistermelőktől veszek meg.

És nagyjából ennyi, nem is jut több az eszembe. Mit tehetnék még? 

Ha nagyon önző lennék, azt mondanám, hogy szükséghelyzetben a saját klímaszorongásomat úgy oldanám meg, hogy felköltöznék valahová északra és ha nem is lovon járnék vagy a szabad tűzön főznék, de a jelenleginél jóval egyszerűbb életet élnék. Én még éltem otthon a szülői házban olyan háztartásban, ahol minden egyszerű volt. Amit lehetett, megtermeltünk, nem is emlékszem, hogy tejen, kenyéren, liszten és cukron  kívül vettünk volna mást is a boltban. Nyilván igen, de nem emlékszem telepakolt "teszkós" kosarakra. Igen, tudom, Tesco sem volt, de biztos érted, mit akarok ezzel mondani. Hűtőszekrény helyett a fúrt kútban hűtöttünk és pincénk is volt. Állatokat tartottunk, mindig volt hús, zsír, kolbász és szalonna, a kertben pedig ezerféle zöldség és gyümölcs.

Cserébe nem volt olyan, hogy szabadidő, vagy hogy "unatkozom".  Így aztán azon sem kellett gondolkozni, hová utazzunk nyaralni.

Nem volt autónk, gyalog jártunk és biciklivel. És mégis jó volt. Nagyon jó. Képzeld, medencénk és telefonunk sem volt, de még fűnyírónk sem. Gyerekkoromban a közkútról hordtam a vizet és azt a szót, hogy klímaváltozás, nem is hallottam. Rendje volt az évszakoknak, a nyár meleg volt, a tél hideg, és volt igazi ősz és a tavasz.

Mégsem mondom most a gyerekeimnek vagy az unokáimnak, hogy bezzeg az én időmben. Nem mondom, mert a fejlődés jó dolog és nem tudom, én például hogyan tudnék lemondani a modern kor vívmányairól. 

Felgyorsult a világ, és a fejlődés az én életem alatt hatalmas változásokat hozott. Utazhatok, repülhetek, ha akarok, az veszek meg, amit akarok, mert minden, de minden megvehető, nem kell állatokat gondoznom és krumplit kapálnom, hogy legyen mit ennem. Megnyitom a csapot és folyik a víz, bekapcsolom a mosogatógépet és egy óra múlva kiveszem a megszáradt tiszta edényeket és egy gombnyomásra lehűtöm a házat ilyen hőségben is 24 fokra.

De mindennek ára van. A Föld benyújtotta a számlát és most fizetni kell.

Nem költözhetek északra és ki kell bírnom, hogy felborult az évszakok rendje. Ki kell bírnom a tűzforró nyarakat. Viszont a forró nyári éjszakákon legalább álmodozhatok arról, hogy mit tennék, ha én lennék a döntéshozó, hogy meggyógyuljon a Föld.

Mert kisemberként nem tudom.