A Balatonnál mostanában mindig megállapítom, hogy nekem itt van a tengerem, nem kell messzebb utaznom a tenger-élményért. Itt mindent megkapok, minden elérhető, amiért korábban a tengerpartig mentem, sőt, bizonyos értelemben itt még többet is kapok, mert például nem olyan mély a víz, nem olyan hideg és nem is hullámzik annyira, mint a tenger. Többet fürödtünk az itt töltött első hónapban, mint amennyit eddig összesen a tengerekben, a Tiszában és a Tisza-tóban, vagyis a szabad vizekben.
Szeptember 21. a férjem születésnapja. Áthajóztunk Balatonfüredre és a végtelennek tűnő vizet nézve újra csak azt mondtam, hogy az én tengerem itt van, itt csillog a víz előttem és nekem ez elég. Mit elég? Rengeteg! - és nagyon hálás vagyok érte.
Balatonfüreden felfedeztük a reformkori történelmi városközpontot. Jártunk már itt többször is, de mindig sietnünk kellett, most viszont ráértünk, mienk volt az egész nap. Nem tudtam, hogy így nevezik a Tagore sétány és a főút közötti részt, pedig nagyon látszik rajta a patina. Például itt, a Blaha Lujza utcában:
A Tagore sétányon megelevenedett a múlt, hagyományőrzők korzóztak. Kedvesek voltak, engedték a fotózást:
Balatonfüred történelmi városközpontjának levegője, hangulata és szíve van. Nagyon jól éreztük magunkat, napoztunk, fagyiztunk, rengeteget sétáltunk, de rengeteget üldögéltünk is a Balaton partján. Elegáns, patinás a hely és a városnak ez a része nagyon szépen rendben van tartva, nem véletlen, hogy ez egy nagyon népszerű hely. Most, hogy már nem érezni a levegőben a naptej illatát és az emberek nem strandpapucsban sétálgatnak, még inkább érezni a történelmi levegőt. Jó volt ott lenni, nagyon jó, mégis, amikor kikötött a hajónk a siófoki hajóállomáson, megcsapott bennünket az otthonosság érzése, hiszen mi ide jöttünk haza.
Te jó ég! Még mindig alig hiszem el.
(A következő bejegyzésben az itthoni, alföldi hétköznapokról fogok írni, mert bár félig már balatoninak- somogyinak érezzük magunkat, de itt élünk, itt dolgozunk az Alföld közepén ... és ez a szülőföldünk. Szeretjük.)
