Szeretnék emléket állítani a február 13-i havas reggelnek.

Fél hét tájban arra ébredtem, hogy szokatlanul világos szűrődik be az előszoba sötétítő függönyén keresztül. Lehet, hogy pont ez a világosság ébresztett fel. Kis nyújtózkodás, rövid átmozgató torna még az ágyban, majd felkeltem és felhúztam a redőnyöket.

És mit láttam?

Csupa fehérséget. Havas volt az út, a háztetők, a fák, a bokrok. Annyira örültem! Repeső szívvel haladéktalanul időjárásjelentést harsogtam az ébredező férjemnek, aki tavaszváró-szunyókáló maci-módon horkantott egyet, majd meglehetősen profán szövegkörnyezetbe ágyazva elmormolta, hogy ki mit csináljon a hideggel és a hóval.

De ezzel engem nem lehetett megállítani. Ablaktól ablakig járkáltam és csak azért nem tánclépésben roptam, mert reggelente még merevek az ízületeim. Csodáltam és kommentáltam mindent, amit csak láttam. Esett a hó, esett a hó, hajtogattam megszállottan, mint egy kisgyerek, mert ez nekem óriási meglepetés volt. Persze napok óta nagyon vártam vissza a hideget és a havat is, de előző nap este az időjárási oldalakon nem láttam előre jelezve ezt a hóesést, így aztán igazi meglepetés volt erre ébredni. Ki is örömködtem magam rendesen.

Nem akarom még elereszteni a telet, dehogy akarom, maradjon csak, sőt, felőlem visszaugorhatna az idő november elejére és kezdhetnénk a telet előlről, de ezzel az eretnekséggel a férjemet nem provokáltam. Mire megküzdött a hírrel, hogy havas minden, már indulnom kellett dolgozni, így őt kértem meg, hogy fotózzon majd a kertben, ezt a szépséget ugyanis szerintem meg kell örökíteni. 

Megtette. Fotózgatott, átküldte nekem, én pedig, ha már a csapból is ez folyik, mintegy elő-Valentin-napként  visszaszivecskéztem a képeket és részemről boldogan indult a nap.