Amikor 50 éves lettem, nagyívű elképzeléseim voltak a megünneplésemről. Nem a szokásos ünneplést akartam tortával és gyertyafújással, hanem inkább valami emlékezeteset szerettem volna tenni. Valami aktivitást, kirándulást, utazást vagy jelentős cselekedetet képzeltem, de konkrétan nem tudtam, hogy mi lenne az. Egyet tudtam: ha már világhírű nem lettem, legalább a családom és a barátaim bólintsanak elismerően az ötven évesen megtett nagyszerű cselekedetem láttán. 

Ahogy közeledett a születésnapom, úgy lettem egyre kétségbeesettebb. 

Mi legyen az a nagy dolog, amit még az unokáim is büszkén fognak mesélni az ő unokáiknak rólam? Valami nagy dolog kellene, de a megölelni ötven fát, felkeresni ötven híres templomot, vagy meglátogatni ötven apró hegyi falvat ötleteknél nem jutottam tovább. Vagyis igazából de, mert kezdetektől ott volt a fejemben valami, ami csak motoszkált és motoszkált, de nem engedtem teret neki.

Elgyalogolni a dédszüleim falujába. Gyalogolni ötven km-t.

Ez sem volt eredeti, saját ötlet, mert az anyukám megtette 1943-ban, be is került vele a családi legendáriumba, abba, amibe én is annyira vágytam. Anyukám 30 km-t gyalogolt, én az 50 km körül forogtam gondolatban, de annyit nem néztem ki magamból. Sőt, lehetetlennek tartottam. Így aztán inkább álmodoztam tovább az ötven fa, ötven templom, ötven falu témában.

Az 50. születésnapom végül egy lett a többi között, családdal töltött gyertyafújássá és  tortázássá szelídült, de a vágy megmaradt: valami nagy dolgot kell tennem. A kétségbeesés szüli a "pillanatnyilag jó ötletnek tűnt" típusú nekibuzdulásokat, de én, bár a kétségbeesés szülte, mégis most, hét évvel később is vállalom, hogy jó ötlet volt. Elhatároztam ugyanis, hogy mégis megteszem azt az 50 km-t gyalog. Mert éreztem, tudtam, hogy annak tényleg szenzációértéke lenne. Akár még a világhír is.

Na de, na de. Nem oda Buda.

Hogyan legyen?

Mert egyben legyalogolni 50 km-t, az továbbra is lehetetlen. Legyen akkor tíz alkalommal öt km és nem a dédszüleim falujáig, hanem a városunk szélén, az erdei futópályán. Nagyívű ötletemet azonnal és büszkén  elmondtam a családomnak, ahol óvatos, de egyértelmű szájhúzogatás volt a reakció és hogy ne vicceljek már. Mert ebben mi olyan nagy dolog?  Legyen az 50 km az tényleg egyben 50.

Akkor már tényleg nagyon kétségbe voltam esve. Úgy legyen belőlem legenda, hogy kinyúlok az úton?

Nem. 

Végül megalkudtunk az ötször tízben, mert a tízszer ötöt egyszerűen nevetségesnek tartották. Megalkudtunk, de én már akkor tudtam, hogy úgyis tíz alkalom lesz az, alkalmanként öt kilométerrel, mivel senki nem fog a nyomomban jönni, hogy számolja. Végül is bármit mondhatok majd, némi csúsztatást nekem megér, hogy legendává váljak.

Hát így kezdődött az én gyaloglásom, az én nagyívű lépésszámláló pályafutásom a városunk futópályáján és folytatódott tovább az  50 km teljesítése után is.  Közben kedvet kaptam a kocogáshoz is, most pedig már, 7 év elteltével, ha lassan is, ha nagyon lassan is, de futok. 

Futok.

Némi csúsztatással. 

És 50 évesen úszni is megtanultam. Már duplán is legenda leszek. 

Vagy 60 éves koromra akár triplán, ugyanis néhány éve a túrázáshoz is visszatértem és lehet, hogy másfélmillió lépésig abba sem hagyom. A képek tegnap, a 2021. év első kirándulásán készültek. Hó, sár és lustaság miatt néhány lépésen kívül sok nyomot most nem hagytunk a Bükkben, de azért az Országos Kéktúra Északi-középhegységen átvezető szakaszának teljesítése továbbra is elég nagy vágyam.

Most tartok huszonnégyezer lépésnél.

Némi csúsztatással.