Egyrészt azért írtam vörös Csepelt, mert abban az életkorban vagyok, amikor már a régi dolgokra jobban emlékszem, mint arra, hogy mit akartam öt perccel ezelőtt. Régen Csepel vörös volt, legalábbis a mozgalmi indulóban így tanultuk, még Nagy Feró is így énekelte a rendszerváltás után és ebből nem is akarok most semmilyen áthallásos viccet csinálni. Akkor (is) úgy hittem, hogy Csepel vörös, visszafelé pedig nem kérdőjelezek meg semmit és most mindenki asszociáljon kedve és emlékei szerint. Mindenesetre most nem vörös.

Másrészt írhattam volna éppen fekete Csepelt is, de mert egy jó dolog miatt mentünk oda tegnap és azt sikerült is jól elintézni, hát akkor legyen  vörös és fekete helyett szürke, kompromisszumból.

Történt ugyanis, hogy március 13-án Csepelre kellett mennünk, ahol egy nagy kamion-telephelyen nyugdíjba vonulás miatt megtörtént a kamionból való össze- és kipakolás a slusszkulcs végleges leadásával együtt. A búcsú pillanatában megejtettem egy utolsó simogatást is a kamionon, ami nyolc éven át próbálta az otthon helyett otthont, vagyis inkább annak illúzióját nyújtani.

Azt hittem, sírni fogok majd, amikor utoljára beülök a "jobb egy"ülésre, vagy amikor megsimogatom a kormányt, vagy amikor utoljára visszanézek a kamionra, de nem. Nem sírtam, mert nyolc éven át éppen eleget sírtam minden egyes elinduláskor a kigördülő kamion után integetve, így hát nem is nosztalgiáztunk most, de még csak nem is időztünk a telephelyen a szükségesnél egy perccel sem többet. Összepakolás, kipakolás, kulcsleadás, balesetmentes vezetés az új gazdájának és vége.

Egy kamionsofőrnek rengeteg élményt tud adni a világjárás, az Európa útjain való gurulás nap, mint nap, Angliától Spanyolországon át Svédországig, Hollandiától Franciaországon át Olaszországig, a Párizsban, Londonban vagy Monte Carlo-ban  töltött városnéző hétvégékről már nem is beszélve. Több ezer fotó őrzi az élményeket nálunk is.

Többször lett volna alkalmam arra, hogy beüljek a "jobb egy" ülésbe, három-négy hétig utasként élvezzem Európa útjait és osztozzak az élményekben, de két Pestre való utazáson kívül nem vállalkoztam a kalandra.  Lehet ez kényelemszeretet, vagy lehet lustaság, de lehet még akár önsorsrontás is.

Igen, önsorsrontás, mert nem éltem a lehetőségekkel, itthon maradtam inkább és sokat sírdogáltam ahelyett, hogy bátran, bevállalósan nekivágtam volna a közös kalandoknak.

Nem bánom, hogy nem mentem.

Én mindig csak munkaként tudtam tekinteni a kamionra. Mert nyilván munka volt az a nyolc, gyakorlatilag kamionban töltött év, nem elsősorban utazgatás és turistáskodás, de az IS. Én itthon maradtam, őríztem a tüzet, őríztem a lángot és vártam. A nyolc év alatt csak a hétvégék és a szabadságok jutottak nekünk együtt, most viszont azzal, hogy az összes munkával töltött 46 év végére tegnap pont került, végre megnyílt a lehetőség a "meghatározatlan ideig tartó együttlétre", és mi erre a lehető legjobban próbáltunk meg felkészülni.

Nagyon remélem, hogy  a felkészülésünk tényleg alapos volt és most már élvezhetjük végre a végtelen sok együtt töltött időt, hiszen pont ez az, amit az utóbbi nyolc évben leginkább nélkülöznünk kellett.

Jó dolog miatt mentünk tehát Csepelre és bár többször jártam már a telephely környékén és a kikötőben, most először volt alkalmam - és kedvem - nem a "hely, ami munkát adott"  szemmel körülnézni, hanem egy kicsit a mi  "elmúltnyolcévünk" sírás- és nosztalgiamentes elbúcsúztatása után már csak egy sima kívülálló szemével is. Elmentünk a régi Csepel Művek területére is és amit most ott láttam, az bizony inkább fekete, mint szürke, de semmi esetre sem vörös. 

A Csepel Művek ugyanis megfeketedett. A valaha jobb napokat látott hatalmas ipari komplexum leírhatatlanul pusztul. Ha engem, aki tulajdonképpen sem érzelmileg, sem sehogy nem kötődöm a helyhez, nagyon megrázott a pusztulás, vagyis inkább a pusztulni hagyás látványa, színe és szaga, vajon mit érezhet az, aki valaha itt dolgozott és építette a jövőt, azt a bizonyos szebbet. 

Végtelenül szomorú a hely. Annak ellenére, hogy életnek van azért némi nyoma itt-ott, inkább kísértetváros az egész. A kamion-telephelyen nem kerülgetett semmiféle torokszorító érzés, csak a megkönnyebbülés, hogy végre vége, de ott, a Csepel Műveknél bizony majdnem elsírtam magam. 

De végül ott sem.

Hiszen ez nekünk egy emlékezetes nap, egy új élet kezdete, új lehetőségekkel, sok-sok együtt töltött idő reményével és ígéretével, ezért a következő látnivalóhoz már igazán az én kedvemért mentünk el. Ez egy hatalmas kikötői konténer-terminál óriási darukkal, sőt, inkább daruszerkezetekkel. Akik régebb óta olvastok, tudjátok, nekem könnyű örömöt szerezni, csak el kell vinni egy  kis tízladikos csónakkikötőbe vagy éppen egy óriási tengeri kikötőbe, és elég annyit mondani, hogy "nézd, itt egy kikötő" és én, ha tehetném, addig nézném, amíg bele nem fárad a szemem.

Tegnap például megnézhettem, ahogy az egyik óriási daru megemel egy konténert és odébb rakja. Az ilyentől én egyszerűen odavagyok és vissza. Ilyenkor eszembe jut Piszkos Fred, Fülig Jimmy, Tüskés Vanek és a többiek, akik mind hírhedt kikötői legények és nem riadnak vissza némi csirkefogászattól és akik kedvéért bármikor matróznak állnék, ha nem félnék a víztől, a hajózástól és tulajdonképpen egy kicsit mindentől.

A konténer-terminál után lesétáltunk a Duna partjára, nem oda, ahonnan látni, "hogy úszik el  a dinnyehéj", de mivel én képes vagyok bárkit, bármit és bárhová elképzelni, azt a Duna-parti szűk fél órát én bizony József Attilával töltöttem volna gondolatban, ha nem fújt volna annyira a Dunáról a szél. De fújt és nagyon fújt, így aztán csak annyi időt maradtunk a parton, amíg elvonult előttünk egy hatalmas uszály, ami megint csak olyasvalami, amivel nekem nagy örömöt lehet szerezni.

Olyan nagy örömöt, ami a konténer-terminállal együtt a Vörös Csepel feketeségét szürkére változtatta és összességében az egész napot egy jó hangulatú, kamionból kipakolós, kulcsleadós, telephelytől elköszönős emlékezetes nappá emelte. Este pedig itthon, egy virtuális Lord koncerten teli torokból énekeltem, hogy "nem félek, amíg élek, várnak a messzeségek, városok, országút pora", de később a zuhany alatt halkan mégis a Vörös Csepelt dúdolgattam.