Lassan járj, tovább érsz, tartja a közmondás, ami biztos azért lett közmondás, mert általában igaz, nem is vitatkoznék ezzel, de Kékestetőn, a mi egyre fáradó csapatunk esetében ennek talán pont a fordítottja lett volna igaz: ha gyorsabban jártunk volna, talán tovább értünk volna, ha nem is egészen a célig, a Sas-kőig, de legalább közelebb hozzá. 

Vagy ki tudja.

Ahogy megtaláltuk az Országos Kéktúra jelzését és ráléptünk az erdei ösvényre, hirtelen eltűnt a forróság (igen, ha süt a nap, akkor az a Kékesen is forrón süt) és hirtelen csend is lett körülöttünk. Nem voltak ugyan rengetegen a Kékesen, de a TV-toronyban, a magasságot jelző nemzeti színűre festett kő és a sípályák körül azért voltak elegen. 

Az erdőben kevesen voltak. Árnyék, kellemes hűvös és nagyon kellemes szellő fogadott bennünket, mi pedig határozott lépésekkel, mint akik tudják, mit akarnak, neki is vágtunk a Sas-csúcs meghódításának, bár tudtuk, éreztük, hogy az erőnket illetően már (régóta) nem vagyunk csúcsra járatva.

A félórásnak jelzett könnyű sétánk első tíz perce tényleg az volt, könnyű és problémamentes. Élveztük a hatalmas erdőt, az égig érő fákat, a tiszta levegőt és élveztük, hogy végre nincs melegünk.

Úgy terveztük, hogy a harminc percnyi utat háromszor tíz perces szakaszokban fogjuk megtenni és közben igény szerinti hosszúságú pihenőket tartunk majd. Az első pihenőnket egy kidőlt farönkön üldögélve töltöttük el és bár az is a tervünk része volt, hogy majd csak a Sas-kőnél, a parádés kilátást élvezve költjük el tarisznyás ebédünket, az első pihenő alatt mégis csak felmerült az ebéd ötlete és az ötletet rögtön tett követte. Kényelmesen, ráérősen  megebédeltünk, tényleg ráérősen.

Az út egyharmadán már túl vagyunk, hát nem igaz? Már csak húsz percnyi séta vár ránk, minek sietni.

Ebéd közben jókat mosolyogtunk a visszafelé gyaloglókon, ugyan honnan jönnek, kérdezgettük egymástól, hát biztos nem a Sas-kőről, hanem sokkal, de sokkal messzebbről, mert láthatóan nagyon ki vannak tikkadva. Ó, szegények! De jó, hogy mi csak a Sas-kőig megyünk! 

A lehető legteljesebb nyugalomban folytattuk az utunkat, kicsit megnehezedve ugyan az ebédtől, de abban a biztos tudatban, hogy hamarosan odaérünk, bár az út mintha kicsit kezdett volna nehezedni.  Aztán az első lefelé tartó rövid, de határozottan észrevehető lejtmenet után megálltunk és visszanéztünk.

Hoppá! Visszafelé itt majd mászni kell!

A következő lejtmenetnél már egyértelmű volt, hogy visszafelé nehezebb lesz az út. Közben jöttek velünk szembe azok, akik ugyan nyilván a Sas-kőtől jóval messzebbről jönnek, mert eléggé fáradtak, izzadtak és nyúzottak voltak, mi pedig egyre kevesebb lelkesedéssel kérdeztük tőlük, hogy messze van-e még a kő és hogy meddig lesz még ilyen meredeken lefelé tartó az út.

Messze van, meredek lesz és még sokáig tart, és nagyjából úgy néztek ránk közben, mintha nem egy nyelvet beszélnénk. Ők szinte valamennyien erősen a gyakorlott túrázó benyomását keltették, mi viszont szerintem nem . De nem mondták, hogy forduljunk vissza, amíg lehet, mert ennél csak nehezebb lesz. 

Nem mondták, de valahogy éreztük, hogy így lesz. Éreztük, hogy sok lesz ez nekünk. A köztes pontnak megadott Erzsébet-keresztet se láttuk még, az idő meg elég jól eltelt, már biztos, hogy eltelt a félóra is és mi még a "sehol sem vagyunk és a talán valahol félúton vagyunk" közé pozicionáltuk egyre fogyó reménnyel magunkat. Gyanakodni kezdtünk. Valahol eltévesztettük volna az utat?

Egy újabb hosszú, meredeken lejtő szakasz előtt megálltunk és leültünk. Lefelé is nagyon óvatosan kell haladnunk, laza a talaj, csúszik is, a bokánk és térdünk is már köszönte szépen az eddigieket. Mi legyen?

Tudnánk ugyan szépen, lassan tovább ereszkedni lefelé, de meddig? És ki tudja, hogyan folytatódik az út tovább? Azt ugyanis már láttuk, hogy ez nem idős, nyugdíjasoknak való laza séta. De még mennyire, hogy nem.  Ameddig elláttunk, az mind meredek lejtmenet és amennyit lemászunk, ugyanannyit kell majd felfelé keményen, lépésről lépésre vissza is kapaszkodnunk.  A legjobban azt szerettük volna tudni, hogy ha netán mégis feltápászkodnánk, erőt vennénk magunkon  és leküzdenénk az előttünk álló lejtmenetet, akkor tovább már sima utunk lenne?  Ha nem is kényelmes, de legalább nagyobb kihívások nélküli? Menjünk tovább az ismeretlenbe? 

Két bátor csapattagunk felajánlotta, hogy előre mennek és felderítik a terepet. Meghódítani jöttünk a Kékest és bár most úgy néz ki, hogy vesztésre állunk, de ne adjuk fel még a reményt. Lesznek ők az előörs, majd ők megnézik, meddig kell lefelé menni és mi várna ránk a lejtmenet alján, milyen út vezet tovább és egyáltalán, hol a csudában van az a Sas-kő.

Mi, többiek, örömmel elfogadtuk ezt a nagylelkű felajánlást és ültünk tovább, ők pedig pillanatok alatt leértek és egyszerűen elnyelte őket az erdő. Közben mi az esélyeinket latolgattuk. Ha visszajönnek és azt mondják, hogy csak ennyi a lejtmenet, amennyit magunk előtt látunk, akkor azt talán még bevállaljuk.

Talán, nagyon talán.

De ha tovább is nehéz és hosszú út várna ránk, akkor visszavonjuk a Kékesnek küldött hadüzenetet és megadjuk magunkat. Visszavonulunk.

Darabidő múltán úgy véltük, hogy felderítőink igazán jöhetnének már, és akkor hirtelen ki is bukkantak a lejtő alján az erdőből, de ahhoz még távol voltak, hogy halljuk egymást. Még jó, hogy valahol a kékesi adótorony közelében voltunk és kitűnő volt a térerő, így aztán gyorsan felhívtam őket. Lihegve és szuszogva elmondták, hogy nemcsak annyi a nehézség, amit magunk előtt látunk. Sokkal több nehézség van. Lefelé is, felfelé is, távolságban is, meredekségben is, csupa-csupa olyan nehézség, ami miatt lehetetlen, hogy ezt az utat mi végig tudjuk járni és még vissza is tudjunk jönni. 

Lehetetlen.

Hát akkor visszafordulunk és ezt mi már tulajdonképpen nem is igen bántuk. Azt nem mondom, hogy megkönnyebbültünk, de azt sem, hogy olyan nagyon sajnáltuk volna a parádés kilátás elszalasztott (?) lehetőségét.

A visszaúton jól elfáradtunk, leizzadtunk, kipirosodtunk, mínt azok, akik a Sas-kőnél, vagy talán még messzebb voltak. Mi nem tudtuk végigjárni az utat, mi nem nem voltunk a Sas-kőnél. Mi  csak közelebb jutottunk hozzá, pláne ha itthonról, az Alföld közepéről nézzük.

Nem hívtam fel a turisztikai iroda munkatársát, pedig először akartam, de aztán mégsem tettem. Mit is mondhattam volna? Hogy tévedett, amikor ezt az utat ajánlotta a csoportunknak? Nem ismert, nem látott, legfeljebb a megadott paraméterek alapján elképzelt bennünket. "Idős nyugdíjasok, minimális erőnléttel." Lehet, hogy meg kellett volna ugranunk az ajánlott szintet. Lehet, hogy ő a hegyen nőtt fel és neki megszokott látvány, hogy idős nénik és bácsik mennek le a meredek úton a boltba vagy fel a templomba és ők bírják, mert hozzá vannak szokva. Mi az Alföldről jöttünk, ahol néhány lépcsőtől már megszuszogósodunk, pedig se idősek, se nyugdíjasok nem vagyunk. Ez van.

Megkönnyebbülten ültünk 1014 méter magasan az ország tetején a nemzeti színűre festett kövön és nem engedtük meg magunknak, hogy kudarcot érezzünk, inkább elismerően bólogattunk, mert meg tudtuk hozni az egyetlen helyes döntést és időben visszafordultunk. 

De térjünk vissza a közmondáshoz, a "lassan járj, tovább érsz" igazságához. Mi lassan jártunk, de nem értünk  messzire.

Vagyis dehogynem! Ha innen, az Alföld közepéről nézzük, nagyon is messze értünk. És még nem volt vége a napnak, még várt ránk az Ilona-völgyi vízesés.

Hát várhatott.

És még mindig várhat, ha azóta ki nem száradt.

(folyt.köv.)