A ragyogó napsütést ma déltől borult ég váltotta, ahogy ígérte a meteorológia. Ez nekem egy derűre okot adó változás, mert szeretem a novembertől március közepéig tartó időszakot, a korai sötétséget, a fénytelenséget és a bezárkózást. Ez a kedvencem.
Mire hát most a ború?
Elmentem gyalogolni egyet és pár perc elteltével elkezdett fájni a térdem. Ennek ellenére húsz percig kitartottam, és további tíz percig tettem-vettem még a teraszon, lesepertem a járdát, nézelődtem, ilyesmi, még a lépcsőn is provokáltam a térdkalácsomat, hátha majd éppen a lépcsőre való fel-le lépegetés fogja helyre igazítani, de sajnos nem. Sántikálva léptem be a házba.
Bent a gyógytornásztól tanult labdás gyakorlattal jól megnyújtogattam a lábamat, nyúltak is szépen az izmok és az inak, annyira, hogy gyorsan (nem, inkább kényelmesen, lassan) befejeztem a nappali szobánk takarítását, közben sikeresen lebeszéltem magam a sütésről. Messze még a 27-e, akkor jönnek a gyerekek hozzánk, addig megszáradna minden, vagy amire még nagyobb az esély, megennénk mindent. Nincs sütés, nincs kísértés.
A férjemet két dologra kértem meg azzal, hogy nem akarom ezekkel piszkálni, tehát nem fogom neki addig mondogatni, amíg meg nem csinálja. Tartsa észben és csinálja meg, nekem nagy segítség lenne. Mindkettő az ünnepi készülődés-vendégvárás része, és mindössze kb. kétszer öt percet venne igénybe, és van még egy harmadik dolog is, azt nem is mondtam neki, azt találja ki.
Mai borúságom oka a térdem mellett tulajdonképpen az, hogy a leghalványabb jelét sem látom, hogy foglalkoztatná a két dolog, a harmadikról nem is beszélve. Semmi ráutaló magatartás, semmi mozgolódás.
Ha nem csinálja meg, akkor nem lesz megcsinálva. Az biztos, hogy nem fogom újra megkérni. "Nekem a kérés nagy szégyen/Adjon úgy is, ha nem kérem." Ehhez tartom magam.
És kíváncsii vagyok. És bosszús. És borús.
És nem fogom helyette megcsinálni.
És pont.