A tiszaroffi komp kétszer tizenöt percnyi nyugalma után másnap valamivel többet reméltem, amikor  útitársként újra beültem a kocsiba.

Tószeg Szolnok alatt van, sosem jártam még ott. Nem tudtam, bár gondolhattam volna, hogy a neve és a tavak között összefüggés van. A település központi részén van egy "Kis csónakázó tó" nevű tavacska, ami zavarba ejtően egy holtág benyomását kelti, ahogy Fábry mondaná. A térkép szerint ez a Gerje-lecsapoló és vagy a település határában elterülő hatalmas horgásztó vizét, vagy - mert Tószeg a Tisza jobb partjának ölelésében fekszik -, egyenesen a Tiszát csapolja, nem tudom, de nagyon helyes kis tó.

Vagyis nem kicsi. Mivel egyik végétől nem lehetett ellátni a másikig, nem lehetett egy pillantással felmérni, hogy mekkora, így a tó körbejárása kb. ötször tovább tartott, mint gondoltam.

Milyen egy horgászparadicsom? Milyen egy holtág? Milyen egy kis tó? Milyen a part menti nádas? Milyen ősszel, a még langymeleg napsütésben? Vasárnap délelőtt, a település központjában, a síri csendben?

Pontosan olyan, amilyennek ezt most magad elé képzeled, ha behunyod a szemed. 

Csendes. Szép. Napfényben fürdő. Ragyogó. Csak a "fák lehulló levelének lágy neszét" hallod és azt, hogy néha a halak megcsobbantják a vizet.

Másfél kilométernyi séta a tó körül, az olyan, hogy elfelejted, mi másért is jöttél Tószegre. Mert mi más dolgod is lehetne, mint leülni a vízpartra és belefeledkezni a csendbe? Én megtehettem, hogy leültem, mert nekem tényleg csak ez volt a dolgom, én csak útitárs voltam, rám nem várt a munka. Amíg várakoztam, azt az egy órát ebben a háborítatlan nyugalomban tölthettem a tó partján és képzeld, nem volt egyetlen értelmes gondolatom sem. 

Leragadtam ott, hogy melegem van, nagyon süt a nap, a hátam viszont fázik és hogy kényelmetlenül ülök. 

Igazítottam magamon és néztem a vizet tovább. Jó lenne itt horgásztanyát venni, gondoltam. Ugyan mennyibe kerülhet? Plussz a felújítás. Nem is lenne időnk eljárni ide. Messze van. Meg nem is tudom. 

Néztem a vizet és sehogy nem sikerült hérakleitoszi magasságokba repíteni a képzeletem, pedig szerettem volna. Ő ugyanis azt mondta, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, és akárhogy néztem a vizet, ennél tovább én sem jutottam. 

Aztán arra gondoltam, hogy mennyire akartam a csendet magam körül egy vízparton és most tessék, itt van, minden szép és csendes körülöttem, van egy bő órám itt és én meg tele vagyok földhöz ragadt semmilyen gondolatokkal. Öt gondolatból négy és fél a semmiről szólt.

(...)

És egyszer csak megtörtént a csoda. Elkezdtem azt figyelni, de tényleg, úgy igazán figyelni, hogy melegen süti a nap az arcomat. Behunytam a szemem és élveztem a meleget. Meghallottam, végre meghallottam, ahogy susog a nád. Hol hangosabban, hol csendesebben. 

Melegít a nap és susog a nád. Csak ezt figyeltem. Csak ezt. 

És akkor végre tudtam pihenni. Nem vártam, hogy felemelkedjen az eszem Hérakleitoszhoz, nem vártam, hogy öt gondolatból egy is értelmes legyen. Nem vártam semmit. Melegít a nap és susog a nád. Csak ez van. Itt és most, csak ez.

(...)

Aztán hirtelen felpörgött minden, indultunk tovább Szolnokra, ahol a Tiszavirág híd lábánál randevúnk volt egy édes Egyévessel. Ő még nem kötődik hozzánk, de mi hozzá nagyon is, így repültünk, siettünk, rohantunk. A Tisza partján nem a nyugalom, nem a csendes üldögélés és szemlélődés várt ránk, nem a "melegít a nap és csobban a víz"  mantrája, hanem a hangos életöröm.  Egy egyéves kisbaba felpörgeti ám az életet és a felnőtteket maga körül rendesen, mi pedig élveztük, hogy pörög minden. Gyorsan elrepült az együtt töltött idő. Sétáltunk a parton, átsétáltunk a hídon. Beleszimatoltunk a tiszaligeti őszbe, majd elköszöntünk az édes Egyévestől, integettünk neki és ő visszaintegetett, aztán visszaballagtunk a hídon és újra csend lett.

Csend lett, olyan csend, amiben megéreztem és meghallottam, hogy melegít a nap és csobban a víz. 

Sokáig.

(...)

Néhány nap múlva újra Szolnokon jártam, megint várakoznom kellett és az időt persze a Tisza partján terveztem eltölteni. Jó sok időm volt, több, mint három órám. Gondoltam, újra jól kiüldögélem magam a vízparton, már tudom a pihenés módját, melegít a nap, csobban a víz, és tényleg jó meleg volt és csobbant a víz, de egy fél óra után meguntam. Egyszerűen meguntam. Elsétáltam a Tiszavirág hídhoz, átmentem rajta, gyalogoltam a Tisza gátján, lementem az ártéri erdőhöz és találtam egy ösvényt, amin le tudtam menni a folyóhoz. 

Egyedül voltam, csend volt és nyugalom, melegen sütött a nap és csobbant a víz, de ott meg féltem. Egyszerűen féltem.

Visszamentem a hídon egészen a Rózsakertig, majd újra le a folyóhoz és amikor már úgy éreztem, hogy nem bírok többet gyalogolni, leültem a rakodópart majdnem legalsó kövére és természetesen nem emelkedtem József Attila-i magaslatokba ott a Tiszánál, hanem végre egyszerűen megelégedtem azzal, hogy melegít a nap és csobban a víz. Végre megelégedtem azzal, hogy ahol vagyok, az pont jó. 

És hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba? Hát tényleg nem.