1. Egy hét kényszerpihenő után vagyok, náthás voltam.

2. Ma vasárnap van,  óriási szélvihar miatt kinti programot nem lehetett szervezni, pedig lett volna ötletem.

Egyik állítás nem következik a másikból, de azért összefüggnek. A héten negatív teszttel itthon gyógyultam a náthából és hála az égnek, nem kellett feküdnöm sem. Amikor már elhittem, hogy egyszer majd eljön az az idő, amikor nem folyik az orrom egész álló nap és egész éjszaka, szóval amikor már kiláttam a fejemből és elhittem a szebb jövőt, nagy dolgok értek meg bennem. Egészen nagy dolgok. 

Rendszerezek, szelektálok és kidobok mindent, amire második felindulásból is nemet mondok. Az első, erős érzelmi felindulásból kidobásra ítélt kupacot átnézem majd még egyszer és aminek ezután is mennie kell, az megy is azonnal a kukába. Haladéktalanul. Az első nekifutást ugyanis mindig, évek óta minden egyes szelektálási kísérlet után lelkifurdalás követte eddig nálam, pont úgy, ahogy Fábry Sándornál. Ő a sufnijában tartózkodó mintegy 24 köbméternyi  "majd jó lesz még valamire"  típusú haszonanyagból lomtalanításkor kitalicskázik a szemetes konténerbe 3 köbméternyit és a jól végzett munka megelégedettségével álomra hajtja a fejét.

Csakhogy nem jön álom a szemére. Forgolódik, gyötrődik, mert eszébe ötlik, hogy például a 18 éves olajkályhának a kidobása lehet, hogy elhamarkodott volt. Felkel hát és a három köbméter lomból visszahord két és felet, majd úgy gondolja, most már tényleg helyre állt a világ rendje.

Itt meghallgathatjátok, ahogyan elmeséli (8:02-től): 

https://www.youtube.com/watch?v=KmBnv9kItLQ

Én tehát, úgy terveztem, eleve kétszer szelektálok, először felindulásból, majd higgadtan.

A ruhásszekrényekkel kezdtem, mint legkönnyebb falattal, és onnan semmit nem tudtam kidobni. Körülbelül négy nemzedékre elegendő ruhamennyiséggel vagyunk tele, a már nem velünk lakó felnőtt gyerekeink majdnem teljes ifjúsági ruhatárától kezdve a mieinkig, de hát most melyikre mondjam, hogy nem kell? Minden maradt.

Következtek a könyvek. Mind az öt nagy könyves szekrényt átnéztem és próbáltam valamilyen logika szerint rendet vágni. Három napig tartott és még mindig nem végeztem, de holnap már megyek dolgozni és egyenlőre megelégedtem annyival, hogy az elsőre kiszelektált kupacból, ma, második nekifutásra 12 db könyvet véglegesen kiszelektáltam. Mondhatnám, hogy ennyiért kár volt hozzáfogni  a nagy pakoláshoz, de nem, nem volt az. Kincseket találtam és szétválogattam végre nagyjából az állományt versekre, hazai és külföldi szerzők szépirodalmi műveire, ismeretterjesztőkre, nyelvkönyvekre, mese-és ifjúsági könyvekre és külön polcokat kaptak az én soha-ki-nem-dobandó kedvenc könyveim is.

Itt tartok, innen fogom folytatni. A mostani nagyjából való szétválogatást egy újabb átnézés és egy még pontosabb csoportosítás fogja követni.

A férjem szerint mindez teljesen felesleges, nem is ezzel kellett volna kezdeni, hanem a kamránkkal, amibe kb. hat éve bepakoltunk egy halom dolgot, ha nem is 24 köbmétert, de hármat biztosan és azóta nem nyúltunk hozzá.  Dobozok, kosarak, zsákok, tele mindenféle, a lakásfelújításkor kipakolt és a helyére még vissza nem került holmikkal. Mindet egyesével át kell nézni, kipakolni, szelektálni, kidobni és amit visszakerülésre ítélünk, annak a házban méltó helyet találni. Ha kész a kamra, jöhet nálunk is a kerti sufni a maga 24 köbméterével.

Egyenlőre Mission: impossible. De legalább elkezdtem valahol.