Ma délelőtt még be kellett mennem dolgozni, de már reggel tudtam, hogy délután mégis megsütöm a receptes füzetemben "A Tökéletes" néven megörökített beiglit, pedig tegnap még nem akartam, mert:

1.rendeltünk egy halommal a cukrászdából,

2.ki fog repedni (mint mindig),

3.ezért nem lesz szép,

4.és ezért péntekig úgyis megesszük,

5.tehát péntekre úgy fogok kinézni, mint Micimackó, ahelyett, hogy Kis Hableányként tündökölnék a két menyem előtt.

De az észérveket tántoríthatatlanul félretettem. Márpedig ma sütök. Aztán majd úgyis önmérsékletet tanúsítok (úgy szoktam), fegyelmezett leszek (úgy szoktam), és a mohóságnak nyoma sem lesz bennem. Nos, mindennek az alapja az önismeret, nem?

Ebédre megkóstoltuk a cukrászdából rendelt beiglit. Finom, de keveselltem benne a tölteléket. Mondta is a férjem, hogy én viszont émelyítő gazdagsággal bánjak a mákkal és a dióval, mert ez most nem az egészséges életmódról szól, hanem a várható kulináris örömökről, ha pedig kireped, hát akkor kireped. Akkor is megesszük.

Míg szorgoskodtam, a konyhában maradt velem (pedig nem szokott), és leplezetlen élvezettel figyelte (pedig nem szokta), ahogy gyúrom, nyújtom és töltöm a Mi Beiglinket. A sütőbe ő emelte be, aztán elvonultunk filmet nézni. Nem túlzok, 15-20 percenként állítottuk meg a filmet és vonultunk ki a konyhába, ahol lestük, "kisült-e már a kalácsom". A film végére persze kisült, a férjem mondta is, hogy "ide véle, hadd egyem meg melegében".

"Csitt, csak most maradj csendben" - feleltem, meg fogjuk szépen várni, amíg meghűl, ugyanis nem szeretnék felfordulni a nemlétező epehólyagom miatt. 

Éppen csak langyosra hűlt, amikor vágtam belőle, hogy megkóstoljuk.

Mindketten egybehangzóan állítjuk, hogy fantasztikusan finom lett. Persze kirepedt és nem lett szép, de az élvezeti értéke...hmmmm...az tökéletes. Nyilván meg is fogjuk enni mindet. Úgy szoktuk. Én pedig pénteken Micimackóként fogok ajtót nyitni. Momentán ez kit érdekel?