Legalább tíz éve már, hogy június közepe körül elkezdjük figyelni a híreket, vajon megindult-e már a kérészek násztánca, vagyis a tiszavirágzás. Közel élünk a Közép-Tisza vidékéhez, ezért erről a részről szoktunk információkat gyűjteni. Amikor azt olvassuk, hogy Szeged környékén elkezdődött a rajzás, bizakodni kezdünk, ha pedig már Tiszakürt körül is észlelik, rajtra készen állunk. Ha jó meleg az idő, mint pl. most, akkor ugyanis Szeged után néhány nappal már a Tisza-tó alatti szakaszokon is lehet sikerrel próbálkozni. Szolnokot egyébként nem szoktuk figyelni. Ha nem adódott volna a lehetőség  június 19-én vasárnap, hogy Szolnoknál szálljunk hajóra, eszünkbe sem jutott volna, hiszen mi minden évben Tiszaroffnál vagy Tiszaörvénynél próbálkozunk, mert ezeken a helyeken jobban otthon vagyunk.

De a lehetőség most Szolnokon adódott, mi pedig éltünk vele.

Alig múlt el dél, amikor elindultunk itthonról és nagyon meleg volt. Egész nap forróság volt, de mert más dolgunk is akadt, a kellemesen hűtött házból a legnagyobb forróságban kellett kiléptünk és beülnünk a forró kocsiba. Mire a klíma lehűtött, nem is tudom hányszor gondoltam azt, hogy jajaj, mi lesz még itt, nem bírom a meleget, nem bírom a forró nyarat, máris szomjas vagyok és rettenetesen melegem van. Ezeket azonban  magamban tartottam, mert mindenáron menni akartam a Tiszára a kishajóval, mert úgy még nem láttam a tiszavirágzást (kompról már igen és fantasztikus élmény, össze sem lehet hasonlítani a partról való szemlélés élményével), és ezért minden diszkomfortot el kell tudnom viselni, de magamban azért sikoltoztam rendesen, hogy nem bírom és hogy mikor érünk már oda. Az elintézendő dolgunk miatt ráadásul kerülőúton kellett mennünk és tudtam, hogy az egyórás út így minimum a duplája lesz. Kétségbeesésemben még a térképet is elővettem, hátha lenne rövidebb út, de persze olyan nincs, úgyhogy ez csak arra volt jó, hogy egy darabig elvoltam a lepedőnyi térkép szét- és összehajtogatásával.

 A kitérős dolgok elintézése után minden nyűgöm elmúlt és attól kezdve szokás szerint végig lelkendeztem az utat.

A szolnoki kikötőben szinte semennyit nem kellett várnunk, megérkezésünk után szállhattunk is be a kishajóba. A kapitányunkkal és a matrózunkkal (hadd nevezzem őket így) együtt 10-en voltunk. A három órás utunk során előbb lefelé, Tiszavárkony felé indultunk, majd megfordultunk és felfelé a szajoli vasúti hídig mentünk, végül  megint lefelé haladva visszatértünk Szolnokra.   

A Tisza sosem mutatja kétszer ugyanazt az arcát és persze nem is léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba, ezért aztán minden alkalommal úgy csodálkozom erre a gyönyörű folyóra, mintha először látnám. Most hol a fedélzetről, hol a kabin ablakán át csodáltam hol a vizet, hol a fákat, hol a kapitányt, hol a matrózt. 

Hajónk hol lassan, hol gyorsabban haladt, én pedig vagy a vizet, vagy a partmenti fákat néztem, de legtöbbször bent ültem a kapitányunk melletti  "másodkormányosi" székben és figyeltem, mit csinál. Hogyan gyorsít, hogyan fékez, hogyan használja a rádiókapcsolatot, közben persze néztem a műszerfalon az adatokat is, hogy milyen mély a víz, vagy éppen hány fokos. Nekem ez mind hatalmas élmény volt!

Napszállta előtt észrevettük az első kérészeket, akiket hamarosan rengeteg követett. A kapitányunk és a matrózunk egy csomó tudnivalót elmondott róluk. Ezek egy részét már tudtam, hiszen a tíz évnyi tiszavirágzás-járás alatt sok-sok információt elolvastam már, de most új dolgokat is hallottam. Közben a hajókabin ajtajára leszállt egy kérész és mintha csak illusztrálni akarná az elmondottakat, a szemünk láttára vedlette le "régi ruháját", mi pedig ámulva figyeltük. Ilyet is láttam már, de újra és újra le tud nyűgözni a természet szépsége és bölcsessége. 

A kérészek élete rövid, ahogy a nóta mondja:

"Mikor úgy tavasszal a Tisza virágzik,
Millió kis lepke vize fölött játszik.
De egy sem él addig, míg olvasok százig,
Temető a Tisza, mikor kivirágzik."

Mi is az a tiszavirágzás?

"Az agyagos partoldalban élő lárvák felemelkednek a víz felszínére, vagy mondhatnánk úgy is, hogy kilövik magukat a felszínre (...)

Mihelyt megkezdik tiszavirág rövidségű életüket, egy céljuk van csupán: párt találni, párzani és így bebiztosítani az utódokat. A tömeges nász a víz felszíne fölött történik, majd a nőstény kicsit távolabbra repülve lerakja a petéit a vízre. Egy nőstény általában 7-8000 db petét rak. A peték lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder iszapos falába, és ezekben a vájatokban élnek a következő három évben, amikor is kikelnek, és minden kezdődik elölről.

Amikor teljesítették rovarlétük egyetlen célját, és gondoskodtak fajuk fennmaradásáról, a kérészek mind elpusztulnak, tetemük úszó takaróként fedi be a Tiszát. Ám haláluk sem felesleges, fontos ökológiai haszna van: számos hal-, madár- és békafajnak szolgálnak táplálékul."  (Forrás: https://funiq.hu/2513-tiszaviragzas)

És itt van a millióból egy, akiért a harang szól: 

Boldog örömmel figyeltem a kérészek násztáncát és megilletődve néztem a vízbe hullásukat. Íme, az élet. Születés, élet, halál, az örök körforgás. Közben a Természet, a melankólikus hangulat bölcs illusztrátora meseszép naplementével mutatta az élet bölcsen elrendezett útját: igen, a kérészek ugyan most elpusztultak, de a peték biztonságban vannak és jövőre újraindul minden, lesz születés, lesz násztánc és persze lesz halál is, hiszen a nap is lenyugszik, de holnap felkel, mert ez a rend.

Már besötétedett, mikor kikötöttünk és elmúlt 11 óra, mire hazaértünk.

Számít, hogy egész nap majd' megsültem, olyan melegem volt? Számít, hogy naplemente után dideregtem a hajón, mert a pulóveremet a kocsiban hagytam? Számít, hogy összecsíptek a szúnyogok, mert egyszerűen nem jutott eszembe, hogy van nálam szúnyogriasztó? Számít, hogy éjfélkor kerültünk ágyba?

Dehogy számít. Csak az számít, hogy az idén is láttam a Tiszát, ami mindig gyönyörű, de talán a leggyönyörűbb akkor, amikor "kivirágzik". És az idén is kivirágzott.