A fotó forrása: http://www.magas-tatra.info/2012/07/orias-vizeses-1906.html

A Tar-pataki Nagy-vízeséstől vissza a Reiner menedékházig - ez volt a következő feladat, amit elfogadható alternatív útvonal híján ugyanazon az úton kellett teljesíteni, ahol lementünk. Lett volna ugyanis egy másik út, amelyen már jártam, de azt semmiképp nem akartam még egyszer, mert emlékeztem, hogy az hosszú és nagyon nehéz, és talán lett volna harmadik, vagy akár negyedik lehetőség is, de maradjunk csak a járt úton, amit a járatlanért..., tudjuk.

Az út, amelyiken a vízesésekhez lementünk (mentünk? másztunk, kapaszkodtunk!) visszafelé reménytelenül nehéznek tűnt, de két dolog motivált. Az egyik az, hogy nincs mese, vissza kell menni. A másik ennél sokkal kellemesebb: a patakon több vízesés is van, nem csak a Nagy-vízesés, de lefelé, a kínlódások közben nem volt lehetőség megállni a többinél, most viszont megállhatunk mindegyiknél, és valószínű, hogy meg is fogunk, hiszen azokra a megállásokra nekünk regenerációs és rehabilitációs célból igencsak szükségünk lesz. 

A "nincs más választásom, mint itt felmenni" elszántsága vitte előre a lépteimet és mentem egyre feljebb, kőről kőre. Meg tudtunk állni a Rejtett-vízesésnél és a Kis-vízesésnél is, nagyon szép volt mindkettő. Az igazi persze a Nagy-vízesés, úgyhogy ha arra jársz, ne gondolkozz, hogyan spórolhatnád meg vagy rövidíthetnéd le az utat, mert odáig egyszerűen le kell menni. 

Végtelen hosszú útra készültem felfelé, ami végtelen sokáig fog tartani.

De képzeld, nagyon furcsa dolog történt.

Sokkal jobban tudtunk haladni, mint lefelé.

Mire úgy igazán ki akart volna a szívem ugrani, már fel is értünk a Reiner-házhoz. Az túlzás lenne, ha  azt mondanám, hogy kettőt pislogtam és már fent is voltam, mert pislogtam én annál jóval többet, de tény, hogy gyorsabban felértünk, mint gondoltuk.

Csoda történt talán? Felfelé lerövidült és könnyebb lett az út?

Ennek az egésznek csak egy magyarázata lehet.  A Tátra szelleme látta, hogy mennyire, de mennyire odavagyok érte, és még a legnagyobb kínlódásom közben sem vetemedek arra, hogy megkérdőjelezzem a szerelmem és azt mondjam, miért is kellett nekem hatodszorra is a vízesésekhez lemenni, miért is nem mentem a strandra, vagy maradtam volna inkább otthon a jó hűvös lakásban.

Nem mondtam és még csak nem is gondoltam.

A Tátra hűséges és odaadó szerelmemért pedig megjutalmazott. Elhomályosította a gondolataimat, erőt adott és én csak mentem, mentem egyik kőről a másikra és egyszer csak felértem. 

Azon, hogy felértem, hidd el, én csodálkoztam a legjobban. Meg is néztem a jelzett szintidőt, ami húsz perc és képzeld, alig fél óra alatt mi is feljöttünk. 

A Reiner-háznál viszont leültem.

Vagy nem is. Lerogytam. 

Aztán pár perc lihegés után oly' szavak hagyták el ajakim, hogy én itt most, kérem szépen "hedonizálni" fogok, mert a mai napra "kimaxoltam" a Tátrát. Vagyis enni fogok valamit és inni fogok valamit, majd lefekszem egy padra és nézem a hegycsúcsokat és majd ha jól kigyönyörködtem magam, szép lassan megmozdulok és visszasétálunk a Magistrale-n a Tarajkára. Túratársam ezzel teljesen egyetértett és elégedetten csatlakozott hozzám. Nem sürget az idő, ráérünk, innen már csak egy kb. húsz perces séta vár ránk. Igaz, ahhoz előbb fel kell mászni a lehetetlen meredek kőlépcsőn, de hagyjuk most ezt. Az nem ennek a "most"-nak a problémája. Minek előre aggódni?

Majd átmegyünk a hídon, ha odaérünk, ezt mondják a bölcsek. 

Most még itt vagyunk, együnk, igyunk, heverésszünk, gyönyörködjünk a Tátrában, hagyjuk, hogy elringasson a fenyvesek zúgása a patak hangjával együtt és csak egyszerűen élvezzük, hogy itt lehetünk. Ez nagyon megy nekünk. 

Azt kérdezed, mi lett a térdeimmel? Hogy érted?

Semmi nem lett. Csodálatosan kibírták. Talán éppen most gyógyultak meg. Mondom én, hogy csodák történnek a Magas-Tátrában. 

Pihentünk, élveztük a csendet és a nyugalmat magunk körül, de darabidő múltán fészkelődni kezdtem. A nyughatatlan túrázó némi erőre kapott bennem és én a "némi erőtől" általában úgy szoktam érezni, hogy enyém a világ.

És akkor elkezdtem.

Hogy tulajdonképpen én már kipihentem magam.  Hány óra is van? Ó, még csak ennyi? Nem mennénk-e csak egy kicsit tovább felfelé? Legalább addig, látod? Nem, dehogy az Óriás-vízesésig. Látok egy hidat ott a patak fölött és szerintem menjünk át rajta és ha egy kicsit még feljebb mennénk, ráláthatnánk a Tar-patak völgyére. Tudom, hogy a  Magistrale-ról is ráláthatunk, de ez más lenne, érzem. Annyira érzem, hogy gyönyörű lenne! Miért is nem mennénk még felfelé egy kicsit? Mondom, hogy nem az Óriás-vízesésig! Én is láttam, hogy nagyon magasan van. Csak egy kicsit menjünk még!

Szerinted? 

Elmentünk a hídig, aztán még egy kicsit feljebb, meg még egy kicsit, na, meg még egy kicsit... és hopp, innen meg már nem is érdemes visszafordulni, hamarosan elérjük az Óriás-vízesést! A "hamarosan" távolságban, szintben és nehézségben is rettenetesen sok, de nem lehetetlen.

És ez az, amiért fantasztikus dolog túrázni. Meghaladod magad. Túlteljesítesz. Annyira akarod a célt, de annyira igazán, hogy megkapod a szárnyakat is hozzá. És te csak szállsz, szállsz, szállsz fel magasra!

És a lábaiddal ugyan, ezermillió kövön, sziklán átlépve, felmászva és átmászva, zihálva és leizzadva egyszer csak fent vagy ott, ahová sosem gondoltad volna, hogy fel tudsz menni, de te tudod, hogy valójában nem is a lábaiddal, hanem a szárnyaiddal jutottál fel ide.

 Magasra szálltál. Olyan magasra, amire azt hitted, soha nem leszel képes.

Soha. Mert neked az lehetetlen.

És ott fent tudod, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Csak az a lehetetlen, hogy a lábaid hoztak ide fel. Tudod, hogy a lábaid kevesek lettek volna hozzá. A szíved is kevés lett volna, meg a lelked is.

Ide szárnyak kellettek. 

És te megkaptad őket. 

Igaz, hogy közben párszor megfordult veled az egész hegy, hogy szédülsz és alig kapsz levegőt, remeg a lábad, a szíved pedig valahol a testeden kívül dobog. Nem baj. Mire lecsendesedik a szíved, lecsendesedik a légzésed, örömödben úgyis újra megfordul veled az egész Magas-Tátra, és te csak nevetsz, nevetsz, mert a boldogságod határtalan.

Azzal, hogy felmentem az Óriás-vízesésig, túlszárnyaltam magam. Nagyon. Ez volt életem eddigi legmeredekebb hegymenete. Hihetetlenül nehéz és meredek úton mentünk fel nagyon magasra. Onnan fentről már nem is láttam le a Tar-patakhoz, de tudod, nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy felmentünk, hogy megcsináltuk!

Családi túravezetőnk és a kis társa nem voltak ott. Mivel az úton sem találkoztunk velük, biztosak voltunk benne, hogy tovább mentek, még feljebb a vízeséstől, és ez így van jól. Bár az Óriás-vízesés megmászása után cseppet sem voltam magammal kishitű, de azt tudtam, hogy az ő határaik máshol vannak, mint az enyém és bármennyi szárnyam is lenne, oda, ahová ők felmentek, én soha nem lennék képes feljutni. 

És ez a "soha" tényleg soha. A túrázásban az is gyönyörű, hogy mindenki megtalálja a saját határait. 

Az Óriás-vízeséstől lementünk a Reiner-házig. Ez most úgy hangzik, mintha a vízesésnél csak sarkon fordultunk és leballagtunk volna oda. Nem, nem, nem volt ilyen egyszerű. Majdnem olyan fáradságos, verejtékes és levegő után kapkodós út volt az is, mint  a felfelé menet. Majdnem, mert ha hiszed, ha nem, ez a visszaút is megrövidült és egy kicsit meg is könnyebbedett. De már értem, hogy miért.

Mert megérdemeltem. Pontosabban kiérdemeltem, vérrel és verejtékkel.

Lentről, a Tar-patak partjától a Magistrale-ig a lehetetlen meredek kőlépcsőn felkapaszkodni ezek után már szinte említésre sem méltó, a Magistrale pedig a maga húsz perces sétájával már tényleg csak levezetés volt.

Visszaértünk a Tarajkára, lefeküdtünk a fűbe, pihentünk, napoztunk, majd leültünk az étterem teraszán és vártuk a magasból visszatérőket. Amikor megérkeztek, családi túravezetőnk a maga 36 éves lendületével mosolyogva mondta, hogy a Tar-pataki vízesésekig elmenni "az olyan nyugdíjas tempó", de onnan feljebb, az Óriás-vízesésig, na, az már tényleg teljesítmény és onnan még feljebb, ameddig ők mentek, az meg már egyenesen komoly teljesítmény és még mindig lett volna feljebb.

Erre kihúztam magam és az 59 évem minden megmaradt lendületével, végtelen büszkeséggel elmondtam, hogy az Óriás-vízesésig mi is felmentünk.

Azt hiszem, akkor értem el harminchat évnyi anyai tekintélyem legmagasabb szintjét. Hidd el, megfürödtem benne.