Elképesztő hullámvasúton ülök három hete.

Ez a hullámvasút nagy sebességgel száguld  lefelé. Időnként megáll a levegőben, majd mintha picit vissza is kapaszkodna, talán azért, hogy erőt gyűjtsön az újabb zuhanáshoz. 

Ez az otthonápolás állítólagos velejárója. Állítólag természetes és mindenki átéli, aki ezt a keresztet kapta.

Mert ez kereszt. Aki elég szerencsés ahhoz, hogy sokáig ölelheti a szüleit, annak ez a hullámvasúton való zuhanás az élet természetes velejárója.

Ha elég szerencsés vagy, látod az anyukádat szépen megöregedni és azt hiszed, mindig ilyen kis toporgó, csoszogó, öreg kis mamika marad. Nem gondolsz arra, hogy tulajdonképpen minden egyes nap megéled vele az élet végességét. Nem gondolsz erre. Csak azt látod, hogy nyitja neked a kaput, eléd teszi az ételt és ha indulsz tőle, könnyes szemmel kéri, hogy maradj még. Csak egy picit. Csak még egy icipicit.

Aztán eljön a nap, amikor hirtelen "leesik a lábáról", a szó szoros értelmében. Elesik, csontja törik, ágyba kerül és tudod, onnan nem fog felkelni többé. 

Perlekedsz, toporzékolsz, mint egy gyerek, és sírsz, ordítasz, hogy miért így kell ebből a világból neki elmenni.  Hát nem volt elég a háború, a nehéz élet, a sok szenvedés, nem volt neki elég mindaz a rengeteg tragédia, amit megélt a 87 év alatt? Még most, a végén is, ilyen kiszolgáltatottan, ilyen elesetten, így kell?

Hát így kell?

Nincs válasz. Csak az van, hogy felveszed a keresztet és viszed.

Én megpróbáltam letenni. 

De az utolsó pillanatban úgy rántottam magamra, azzal az elszántsággal, hogy ezt én ki nem adom, ki nem adhatom a kezemből. Le nem teszem, le nem tehetem a vállamról. Viszem, vinnem kell, mert ez az én keresztem.

Az enyém.

Időnként legszívesebben a földhöz vágnám. Aztán leroskadok és zokogva vezekelek bocsánatért. Aztán újra a vállamra veszem és viszem tovább. Sírásom és sikoltozásom meghallják a segítők és jönnek, jönnek, egyre jönnek. Ki jó szót hoz, ki enyhet, ki csak egy kis változatosságot a szürke mindennapokba, és én olyan hálás vagyok mindenért. 

Azt kívánom, hogy legyen hosszú ez az út.

Azt kívánom, hogy ne legyen hosszú ez az út.

Hol így, hol úgy, ahogy éppen sikoltozok a hullámvasúton vagy megadom magam és hagyom, hogy zuhanjon.

De reggel, amikor indulok hozzá, mosolyra igazítom a számat, hiszen még mehetek. Még van kihez menni. Még ez a nap is a mienk. Ilyenkor azt kívánom, hogy ne érjen még véget ez az út.

Ma még nem.

Hát így vagyunk most. 

Most nem én vagyok a gyerek, nem én vagyok a kislány. Most ő a gyerek, ő a kislány. És én fogom, mert még  foghatom a kezét.