"Igaz, hogy ezt Petőfi egy szerelmes versében írta, de ahhoz, hogy én kikapcsolódást érezzek, nagyjából ugyanezt kell átélnem: megszűnik minden, ami körülvesz, nem érzékelem az idő múlását, nem foglalkoztat semmi más, csak amit éppen csinálok, legyen az bármi." (Ebben a blogban olvastam: http://evekesemlekek.blogspot.com/2022/10/eltun-elolem-vilag-eltun-elolem-az-ido.htm)

Nagyon igaz. Térben és időben kikapcsolódni bűntudat nélkül, ez napi feladat nekem is, most különösen, amikor minden erőmmel egyben szeretném tartani magam. Szerencsére valamennyire térben és időben is el tudok távolodni a helyzetünktől, de praktikusan ez csak annyit jelent, hogy elmehetek, de nem mehetek messze, azért, hogy nagyjából fél óra alatt hazaérjek, ha szükséges. Most tehát nincs Tisza, Mátra, Bükk, most csak a közeli helyek lehetnek.

De azok legalább vannak.

A múlt héten, kihasználva az októberi csodaszép, napsütéses időt, előre megfontolt szándékkal kikapcsolódni mentünk, azzal a reménnyel, hogy minden egyes távolodó méterrel kisebbnek fogjuk látni a problémát. Vagy talán, esetleg, nagyon esetleg, egy rövid időre egyáltalán nem is fogjuk látni. Mint a mesében. A problémát letakarjuk és magunk mögött hagyjuk.

Öt napon át tehát minden délután magunk mögött hagytuk a várost és ha nem is jutottunk messze, legalább fizikai értelemben távol tudtunk kerülni egy időre mindentől, ami rossz, sötét és nyomasztó.

Valamennyire és valameddig.

A városunk határában több természeti érték van, mindegyiket többször láttuk már, de most, hogy rövid, de tartalmas úticélokat kerestünk, sorra eszünkbe jutottak ezek a területek és elkezdtünk vágyni utánuk. "Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk" - ez Simone Weil francia író, filozófus gondolata. Sokszor olvastam már itt is, ott is, de az igazságát most éreztem csak meg. Szép és különleges értékek vannak tőlünk karnyújtásnyira, de ha nem lennének, akkor is pusztán a kimozdulás a városunk határába, a Hortobágy határvidékére, gyógyítani képes. A végtelen látóhatár látványa és érzése önmagában meg tud nyugtatni, gyógyít. Mintha a problémát ki lehetne tolni a látóhatár szélére, ahol már olyan picinek látszana, hogy talán már nincs is, de persze van. És mégis, ha a látóhatárig nem is lehet kitolni, de egy kicsit, legalább egy picit magunktól el lehet távolítani.

Ezt jelenti most nálunk a kikapcsolódás, ez a  "picit eltávolodni, picit eltávolítani".

Petőfi tudta. 

"Lenn az alföld tengersík vidékin,
Ott vagyok honn, ott az én világom.
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom."

Börtönéből szabadult a sas lelkem nekem is  minden áldott, és valóban áldott napon, amikor el tudtunk menni valahová. Hétfőn délután a pusztában álló műemlék hídhoz, a hortobágyi Kilenclyukú-híd őséhez és a kilátóhoz, kedden a városunk arborétumába, szerdán egy pusztai Természetvédelmi Területre, egészen a tavakig, pénteken pedig darulesre mentünk az Hortobágy folyóhoz.

A Hortobágy szélén természetes a csend. Őzikék legelésznek vagy vágtatnak keresztül a földeken. Darvak húznak el százával a fejünk fölött. A távolban egy-egy tanya látszik a gémeskúttal.  Birkanyáj, pásztor a kutyájával, tehéncsorda. A tónál vadludak ezrei. Réti héja és más ragadozó madarak. Csipkebokor, kökény. A végtelen látóhatár naplementével vagy viharfelhőkkel. 

Ha süt a nap, napozunk. Ha fúj a szél, fázósan összebújunk.  Valahogy még értékesebbnek, még szebbnek, még inkább csodálni valónak látunk mindent, mert megtanultunk vágyakozni az után, ami eddig is a miénk volt. 

Csütörtökön a zenétől reméltem a kikapcsolódást, a szomszéd városba mentünk át, Koncz Zsuzsát hallgattuk meg. Csodálatos koncert volt, könnyekkel, nevetéssel, Bódi László Cipő emlékblokkal, közös énekléssel, ahogy kell. 

De hiába minden, nincs menekvés. A kikapcsolódás órái alatt nem beszéltünk ugyan a helyzetünkről, mert megfogadtuk, hogy nem beszélünk róla, mégis az otthon hagyott valóság mindig, de mindig, kíméletlenül ott motoszkált valahol a háttérben. Nekem pedig közben dallamtapadásom is lett, ami máig nem múlt el és ettől se lett könnyebb semmi.