Jó nagy méretben tettem fel a mai erdei képet, hogy gondolatban ráférjen mindaz a szomorúság, bánat, kedvtelenség, türelmetlenség, düh, szégyen és tehetetlenség, amit mostanában érzek.  Semmi nem jó, sehogy nem jó és sosem jó.

Semmi, sehogy, sosem. Hogy fér el ennyi negativitás három szóban, nem is értem. Ezeket a negativitásokat nem is fogom most kifejteni, mert már magam is unom.

Hová lett a kedves, optimista és alapvetően vidám hangulatom? Jó kérdés. Egy hindu tanmese a reményem:

Egyszer egy indiai hercegnő az édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy hindu bölcset. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely a szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK.

Ebben bízom én is. Addig is éljen az erdő a köddel, a varjakkal és a szemerkélő esővel együtt! Jó, hogy majdnem minden nap ki tudok menni, nagyon hálás vagyok érte.

Hálás vagyok a férjemnek, aki meghallgat, szeret és kényeztet. Ma például a kedvenc helyünkről túrógombócot hozott nekem, mert tudja, hogy imádom. Meg is ettem a szép nagy adagot, pedig éppen ebédelés után voltam.

Hálás vagyok az engem meghallgató és velem együttérző barátaimnak. 

Hálás vagyok, mert az anyukám úgy szeret, ahogy vagyok, minden hibámmal, minden lehetetlen türelmetlenségemmel együtt. Ő a combcsonttörése óta nem tud felkelni az ágyból és már nem is fog. Két és fél hónapja ágyhoz kötötten él. Az élettere 4 négyzetméter.

Hálás vagyok, mert egészséges vagyok, jól vagyok és fel tudok kelni az ágyból, de végtelenül szomorú vagyok, mert ő nem, és már sosem.