Ügyintézések miatt jártam a városban ma. A kocsit letettem a két célhely között félúton és gyalog mentem tovább. Szürke, semmilyen kisvárosunk főtere nagyon szép, a parkunk különösen az. Elsétáltam a görögkeleti templom kertjébe is, ahol rengeteg bagoly él, illetve a fotón látható fán csak néhány, de egyikük igazi különlegesség. Ő egy albínó erdei fülesbagoly. Ma is a szemébe tudtam volna nézni, ha teleobjektíven keresztül néztem volna, mint a múltkor, de most nem voltak ott a természetfotósok, akiknek ilyen szerkezetük van. Ma csak én voltam ott egyedül, de a két, távolra nem túl jól látó szememmel így is rögtön megtaláltam a hírességünket, csak most nem néztünk farkasszemet, hogy egyik képzavaromat a másikba öltsem (mondaná Fábry).

Így múlik el a világ dicsősége. Szépséges albínó baglyunk, ha nem is a világhírig, de néhány órára, esetleg napra az országos hírig mindenképpen felrepítette kicsike szülőföldemet, de azóta eltelt két hét és mára már ki emlékszik rá? Én például igen, mert észben tartom és szinte naponta megnézem a róla készült fotókat és annyira örülök, hogy éppen bennünket választott és itt él. 

Itt él, ahonnan az elköltözésünket tervezgetjük. Nem most költözünk, hanem évek múlva és olyan helyre, ahol karnyújtásnyira lesznek tőlünk a hegyek. És ott lesznek az őzek, a szarvasok, a források, a patakok, a hegycsúcsok, a sziklák és a völgyek, de az albínó baglyunk nem lesz ott. 

Nyilván képletesen értem.