Tegnap Ágival egy időben értünk ki az erdei futópályára és mert rajtunk kívül senki nem volt kint, a kezdődő alkonyat miatt együtt is maradtunk. Gyakran van ez így, ilyenkor az első kört átbeszélgetjük, majd egymás mögé helyezkedünk és ki-ki belemerül a maga csendjébe. Mélyedjünk el, mondta most Ági, én pedig csendesen mosolyogtam, milyen jó kis szó ez. Mélyedjünk el. De miben is? Az erdő szépségében, a csendben, a lépteink gyorsaságában és más ilyesmiben, gondoltam.

Mélyedjünk el, mondta tehát Ági,  és én el is mélyedtem. Először abban, hogy a fagyos napok ellenére milyen puha a fahánccsal feltöltött út a lábam alatt. Aztán abban, hogy tíz éve járok ki az erdőbe majdnem minden nap és nem emlékszem ilyen télre, amikor ennyire zöld maradt volna az aljnövényzet.

Hogy ezután miben mélyedtem el, azt nem tudom és lehet, hogy éppen ez a lényeg. Nem volt semmi gondolatom. Csak mentem Ági után, ügyeltem, hogy tartsam a lépést és ne maradjak le. Összesen három nagy kört és három kicsit tettünk meg, ez 5 km, egyedül is ennyit mentem volna, viszont most Ági diktálta a tempót, ezért gyorsabb voltam, mint szoktam és láss csodát, közel sem fáradtam el annyira, mint máskor. 

Közben egyszerűen elmélyültem. Nem gondoltam semmire és ez annyira jó volt.

Ha egyedül lettem volna, például számoltam volna a lépéseimet. Az is egyfajta meditáció, mert olyankor csak arra figyelek, hogy el ne tévesszem, ezernél járok-e már vagy ezerkétszáznál. Most a számlálás is elmaradt és tényleg teljesen sikerült kiüríteni a fejemet. Még azt sem mondhatom, hogy elmélyedtem magamban. Nem, most magamban sem.  

Én, kérem szépen, tegnap a semmiben mélyedtem el és ráéreztem arra, hogy ez a semmi mennyire sokat ad.