Egerszalók, képek és szöveg

2023. március 06. - PDL

Március első vasárnapján egy munka miatt Egerszalókon jártunk és tudtam, hogy lesz két-három szabad órám, amikor azt csinálok, amit akarok, csak legyek könnyen elérhető helyen, hogy a munka végeztével ne kelljen várni rám.

Hová is menjek?

A Sódombra gondoltam először, ahol már jártam többször is, de olyan helyen parkoltunk most, ahonnan gyalog messze lett volna, így mást kerestem. A Saliris Hotel alatt van egy szép kis játszótér dombokkal, tavakkal, patakkal, fahidakkal és kényelmes padokkal, nagyon kellemes a hely, oda indultam hát, de nem jutottam el addig. A játszótér oldalában emelkedik a Menyecske-hegy, bár szerintem inkább csak domb az, ahol megpillantottam egy információs táblát, ami jelzi, hogy innen a Kaptárkő-ösvényen egy rövid és könnyű sétával elérhetők a kaptárkövek. Legyen akkor ez, határoztam el. Úgy láttam, hogy az út elején az ösvény szinte vízszintesen halad majdnem párhuzamosan a főúttal, biztonságos hallótávolságban maradok a játszótértől és egy könnyű séta lesz az egész, miért ne mennék?

És elindultam.

Természetesen a "vízszintes út" nehezen értelmezhető egy hegyen. Én is nagyon hamar rájöttem, hogy lesz itt még emelkedő rendesen, korábban ugyanis láttam képeket a kaptárkövekről és azok nem erdőben voltak, hanem un. kitett, sziklás helyeken, olyan helyek pedig nem lent, a főút mellett szoktak lenni, hanem fent a hegyek tetején. A Kaptárkő-ösvény hamarosan el is kezdett meredeken felfelé vezetni egy kis tisztásig, amelynek a közepén egy jó nagy kő állt - már amennyire lentről látni lehetett -, és láttam fent valami kis ülőpadot is. Reméltem, hogy ott lesz a kaptárkő és az ösvény nem is vezet majd tovább, mert az már a műúttól jól elvinne felfelé, ki tudja, merre és meddig, én viszont inkább elüldögélnék a padon.

Felmentem a kőig.

Persze, ez nem volt ilyen egyszerű. Többször meg kellett állnom szusszanni és a térdem is bejelzett, de nem volt hosszú az út, csak jó meredek. Fent jól megnéztem a követ, ami nagynak nagy volt, de nem hasonlított azokra, amilyeneket a képeken láttam. A padra nem lehetett leülni, mert valaki előttem már megtette ezt és az ülőfelület el volt törve, az ösvény pedig vezetett tovább, felfelé és volt egy másik ösvény lefelé is.

Ez a kő tehát biztosan nem a kaptárkő.

Menjek tovább felfelé a jelzett úton, még beljebb az erdőbe, vagy visszaforduljak? A műutat már nem láttam, de még nem távolodtam el tőle annyira, hogy ne találnék vissza, hát adjam most fel?

Időm van, erőm van, tovább megyek, döntöttem el, de lefelé. Jól tettem, mert így újra közelebb kerültem a műúthoz, a bátorságom is szintet lépett és mire észbe kaptam, már megint fent voltam egy újabb magaslaton, ahol viszont nem lehetett mást tenni, mint kétségbeesni.

Hirtelen ott álltam ugyanis egy vad, gondozatlan terület előtt a tisztáson, a sáros ösvényen, és csak remélni tudtam, hogy nem jön elő a bozótból és csörtet át előttem egy vaddisznó vagy valami kóbor kutya. És igen, még medvére is gondoltam, meg farkasokra. Ember nem volt ott rajtam kívül és én csak álltam, szinte földbe gyökerezett lábbal. Hogy mertem idáig egyedül feljönni? Egyedül vagyok. Ha kiáltanék, nem hallaná meg senki. Lehet, hogy még térerő sincs, de ezt meg sem mertem nézni, csak szorítottam a telefonomat. Körülnéztem, és úgy láttam, nincs választásom, vissza kell fordulnom. Igaz, mintha fent, a távolban ott állnának a kaptárkövek, ha egyáltalán azok, de ahhoz, hogy igazán lássam őket, még át kellett volna gázolnom a bozótokon és felmászni egy jó darabon a hegyoldalban.

Nyilván nem fogok tovább menni, gondoltam. Örüljek, hogy eddig, nem is bátran, hanem egyenesen vakmerően fel mertem és fel tudtam jönni, gyerünk innen lefelé, hogy mielőbb halljam a műúton a járművek hangját, ami akkor és ott a civilizációt és ezzel együtt a biztonságot jelentette nekem.

A visszaúton nem néztem semerre, csak igyekeztem, szedtem a lábam. Félelmemben elképzeltem, hogy ha itt valami történne velem, az emberek meg sem találnának, legfeljebb csak a vadállatok. Szép kis hír lenne belőlem. Leérve azonban újra bátor lettem és ahelyett, hogy a kudarcot kipihentem volna, sürgősen újabb kudarclehetőség után néztem, vagyis odatartottam a másik orcámat is a Menyecske-hegynek egy újabb pofonért. Kedvem támadt ugyanis még egyszer felmászni az először látott és kaptárkőnek hitt nagy sziklához. Természetesen nem hittem, hogy közben kaptárkővé változott volna, de még egyszer alaposan meg akartam szemlélni. Tudod, hátha mégis...

De nem, nem kaptárkő, és ebben most már teljesen biztos vagyok.

Kudarcom helyszínét gyorsan magam mögött hagytam, gondoltam, lesétálok a játszótérre, leülök végre egy padra és ott várok, nem megyek már onnan sehová. Ezt kb. három másodpercig gondoltam így, mert a játszótérnél meg sem álltam, hanem egyből a Sódomb felé indultam. Tudtam, hol van és hát ha messze van, akkor messze van, majdcsak odaérek. Kellett a siker.

A metsző hideg szélben gyorsan mentem, annyira, hogy jól ki is melegedtem. Megszemléltem a Sódombot, egy pár percre le is ültem, de akkor már tudtam, hogy sietnem kell vissza, mert hamarosan letelik a szabadidőm. Újra felmásztam a hotel parkolójához és mire felértem, jól kifáradtam. Akkor tartottam olyan öt-hat kilométer gyaloglásnál.

Fent megállapítottam, hogy még mindig van tíz percnyi időm, amit vétek lenne nem kihasználni. Újra lementem hát a tájékoztató táblához, hogy megnézzem, hol tévesztettem el az utat a kaptárkövekhez, de mert nem értek az ilyen térképekhez, nézhettem volna napestig, így inkább körbejártam a játszóteret és mire a férjem értem jött, meg is született a fejemben a száz pontos ötlet: rábeszélem, hogy menjünk fel együtt a kövekhez.

A rábeszélésre nem került sor, mert éppen csak elkezdtem a mondatot azzal, hogy nem gondolja-e, de nem folytathattam, mert közbevágott és ezt mondta:

Nem. Nem gondolja.

Hazafelé a Tisza-tó partján megálltunk, megmosolyogtuk az ilyenkor még kicsi pocsolyának tartott strandot, én pedig elhatároztam, hogy a kirándulási listámra felveszem az egerszalóki kaptárköveket. Egyszer csak megtalálom, nem?

1. kép: Itt még könnyűnek tűnik az út.