Mostanában gyakran megfordulok Szolnokon, mert a férjemnek leginkább arrafelé van munkája és ha kedvem van, elkísérem. Amíg dolgozik, elszórakoztatom magam. A  látnivalók közül nekem természetesen a Tiszapart a legkedvesebb, főleg a város két hídja közötti szakasz.

Az öreg, robosztus Tisza-hídon hatalmas a forgalom, félelmetes dübörgéssel haladnak át rajta a járművek, persze van gyalogjárda is rajta, de azon nagyon félek. Régebben többször hozta úgy a helyzet, hogy át kellett a hídon gyalogolnom, hát köszönöm a lehetőséget, most már ha nem lesz életbevágó, inkább nem teszem.

Az én bátorság-hidam a Tiszavirág-híd, az egy viszonylag új gyaloghíd, olyan tíz év körüli lehet. A várost a Tiszaligettel köti össze, tényleg, egyszer el  kellene már sétálni egészen a régi ifjúsági táborig, többször táboroztam ott és kíváncsi vagyok, milyen lehet most. A gyaloghidat sikerült úgy megépíteni, hogy én, aki komolyan és nagyon félek minden magasságtól és mélységtől, nem mondom, hogy bátran, de azért nem is remegő lábakkal, át merek sétálni rajta. Nem könyökölök a korlátra, sőt, közel sem megyek hozzá és nem nézek le a mélybe,  inkább csak középen haladok és a távolba nézek, de sosem kérdés, hogy átmegyek rajta, ha arra járok. 

Most viszont félúton visszafordultam. Megijedtem. Úgy látszik, a hidaktól való régi félelmem nem múlt el, pedig már bíztam benne, pont a Tiszavirág-hídon való eddigi - nevezzük mégis bátorságnak -, miatt. Hiszen eddig mindig átmentem rajta.

Hát most nem.

Most lementem a folyópartra és onnan nézelődtem inkább. Bár a Tisza még mindig árad egy kicsit, zavaros, bölcs és nagy volt, én mégis lementem egészen a vízig. Akár a kezem is belemárthattam volna, de ott meg attól féltem, hogy a sáros parton megcsúszok és elsodor a víz. 

Hova menjek?

Felmentem a sétányra, ami tulajdonképpen a város árvízi védelmét biztosító, tíz éve épült hosszú gát. Ott aztán kényelmesen rákönyököltem a kőfalazatra és néztem az igazi bátrakat, akik sétáltak, fotózgattak, görkorcsolyáztak vagy éppen bicikliztek a hídon. Én meg irigykedtem és napoztam. Később, már a férjemmel, elsétáltunk majdnem a régi Tisza-hídig, még majdnem fagyit is vettünk, és arról beszéltem közben, hogy szívesen költöznék erre a környékre. Pontosabban ide, a híd közelébe, akár a Tisza és a Zagyva torkolatánál lévő házak valamelyik folyóra néző lakásába. Lelkesen terveztem, hogy majd délutánonként lejárunk a vízhez, én itt fogok kocogni,ő itt fog pecázni, és majd addig nézem a hidakat, ameddig csak akarom. Mert nézni nagyon szeretem őket.