"Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem."

(Rakovszky Zsuzsa: Őszutó)

Az én drága anyukám még itt van, a világ innenső oldalán, de már át-áttekint a túlsó oldalra. Egy padon ülünk, ő az egyik szélén, én a másikon. Egyre messzebb vagyunk egymástól. Még nyújtja a kezét, még nyújtom a kezem, még elérjük egymást, de már nem úgy, mint régen. Már nem olyan, mint régen. 

De még én vagyok az ő drága kicsi lánya és ő az én drága anyukám. Ez így fog maradni, amíg a világ a világunk és még azután is, abban a másik világban. Hiszem, hogy mindig így lesz. Ő odaátról is elér majd engem.