"A világ szép és jó. Csillagok, virágok, fák, kék egek és esős éjszakák, a mosoly embertársunk arcán, a gondolat, mi örömöt és boldogságot fogan - mindez így együtt a világ. Mikor az útját járjátok, emlékezzetek rá: nincs semmi egyéb körülöttetek, mint Isten, meg amit belőle visszatükröztök. Ha olykor-olykor úgy érzitek, hogy sötét árnyak vesznek körül, jusson eszetekbe, hogy csak a magatok árnyékát látjátok, és a sötétség abban nem egyéb, mint a fény hiánya. Munkálkodjatok ezeken a magatokban rejlő sötét foltokon, és akkor megszabadultok a gonoszság, a betegség, a szomorúság árnyától, és minden egyébtől, ami megrémíthet. Legyen menedéktek a szeretet, és jobb lesz a világ, amelyben éltek."

/Wass Albert/

Drága anyukám a szeretetre tanított. Ahogy ő engem szeretett, hát ... nemigen tud úgy senki.

Szerette a körülötte élő természetet is nagyon. A madarak, a fák, a virágok, a falevelek, a felhők, a naplemente, egy lassan araszoló csiga, számára mind egy-egy csoda volt, amelyeket hosszú perceken át figyelt, tanulmányozott nap-nap után. Minden egyes napon újra és újra rácsodálkozott az őt körül ölelő világ ezer csodájára. Még akkor is látta őket, amikor már alig látott. A lelke segítette a látásban.

Amíg jól látott, versekbe szedve le is írta élete picike csodáit, és amikor mentem hozzá, szinte minden alkalommal új verssel várt, mert minden nap volt valami, amire rácsodálkozott, akár századszor is. 

Nagyon hiányzik anyukám az én világomból, elmondhatatlanul hiányzik az, aki ő volt. Aki folyton simogatott, szeretgetett, vigasztalt és elfogultan imádott engem. Valamelyik éjjel álmodtam vele (gyakran szoktam) és álmomban átölelhettem. Olyan valóságos volt az érzés, ahogy a kis törékeny madárkámat öleltem, hogy fel is ébredtem rá, biztos azért, hogy vissza tudjak emlékezni erre. Emlékszem is, mindenre, helyszínre, körülményekre, színekre és azóta többször is felidézem és remélem, soha nem fogom elfelejteni.

Kórházban volt, hárman voltak egy szobában, mint ahogyan ez a valóságban, élete utolsó három hónapjában volt. (Nem volt beteg, de erről már írtam.) Álmomban az ágyán ült, ahogy mindig, és ott öleltem meg, ahogy mindig. Akartam neki mondani, hogy "nincs semmi baj anyukám, ez az élet így sikerült, de találkozunk majd odaát és akkor megbeszéljük, hogyan lehetett  volna másképp", de tudtam, hogy nem mondhatom ezt, mert ebből megértené, hogy meg fog halni. Így aztán nem mondtam semmit, csak öleltem és simogattam. 

Ebben az álomban anyukámat élesen láttam, nem úgy, mint máskor. Máskor csak elmosódott arcot látok, vagy valaki más arcát, de közben világosan tudom, hogy ő az anyukám, de most teljesen valóságosan láttam őt. Volt olyan álmom is már, amelyben nem láttam sehogy sem, de tudtam, hogy ott van. Nem csak éreztem, hanem bizonyosan tudtam, hogy ott van például a ház mögött. Most viszont láttam, beszéltem hozzá és át is ölelhettem őt.

Egyetlenegyszer már a hangját is hallottam, arra az álomra is pontosan emlékszem. A negyedik unokámra mutatva azt mondta, hogy neki van a legtöbb esze. A most öt hónapos K-ról van szó, aki álmomban is kisbaba volt, olyan hét-nyolc hónapos lehetett és akinek a megszületéséről anyukám tudott, de már csak képeken láthatta. Mi, felnőttek arról beszéltünk, hogy menjünk-e cirkuszba vagy sem és nem tudtunk dönteni. Én azt mondtam, hogy kérdezzük meg K-t, döntse el ő, hogy menjünk-e, de azonnal azt is tudtam, hogy ez nem lehetséges, mert K. még nem tud beszélni. Nem tudott, persze, hogy nem, de mégis megszólalt, hogy ne menjünk, és erre mondta az anyukám, hogy ennek a kisbabának van a legtöbb esze. Anyukám ugyanis nem szerette, ha bárhová elmegyünk, mert rettegett, hogy valami bajunk esik. Mindig látó - és hallótávolságban szeretett bennünket tudni, egészen a haláláig. Vagy talán még most is, ki tudhatja ezt.

Nagyon szeretem az anyukámat és olyan jól esik most írni róla.

Ma, a szokásostól eltérően reggel mentem ki a futópályára, ilyen nem volt a tíz év alatt talán egyszer sem. Nem szeretek korán kelni nyáron sem, a nagy melegben inkább esti erdőjáró vagyok, de ma úgy alakult, hogy fel kellett kelnem más miatt és mert a kocsi is nálam volt, már vettem is fel a futóruhámat és húztam fel a futócipőmet. Úgy voltam vele, hogy ha nem tetszik így korán reggel a testemnek a mozgás, legfeljebb hazajövök és majd újra kimegyek, ahogy szoktam, valamikor estefelé. 
Fél nyolc volt, a tegnap esti és éjszakai vihar hűtött egy kicsit a levegőn. Beálltam a parkolóba, ahol senki nem volt rajtam kívül, a kerékpártárolóban sem láttam egyetlen biciklit sem, tehát tudtam, hogy egyedül vagyok. Nem szeretek az erdőben egyedül lenni, általában nem is merészkedek a parkolótól messze, de most hívott az erdő, csend volt, csak a madarak csiripeltek, és harapni lehetett a friss, párás levegőt. Ahogy álltam a kocsi mellett és igazítottam magam, hogy na, akkor most elindulok befelé az erdőbe, hirtelen megláttam a parkoló szélén egy kb. öt méter széles és száz méter hosszú sávon, ahol eddig csak fű volt, ezernyi káprázatosan tarka vadvirágot.

Mondom, ott, ahol eddig csak fű volt. 

Most viszont ezer színes virág virított.

Csak álltam hitetlenkedve. Most nem álmodom, ez most a valóság. Hogyan lehetséges, hogy azt látom, amit eddig nem, mert nem volt ott?

Vagy lehet, hogy a vadvirágok eddig is ott voltak, csak éppen nem vettem észre őket? Nem, ez lehetetlen. Nem lehet nem észrevenni ezt a virító, élettel teli tarka rétet, főleg úgy, hogy minden alkalommal ott parkolok. 

Anyukám biztos észrevette volna, gondoltam. Még verset is írt volna róla. Nekem is mindig nyitva van a szemem a szépre.

Hát akkor mi történhetett? 

És akkor hirtelen megértettem. Hirtelen tudtam már.  Anyukám hajnalban meghintette vadvirágokkal a rétet, hogy amikor az ő édes kicsi lánya odamegy, lássa, érezze és higgye, hogy nincs egyedül. 

Hogy ne legyek egyedül.

Nem vagyok egyedül anyukám. Te vigyázol rám.

Te vigyázol rám úgy, ahogyan én nem tudtam rád.

Te szeretsz engem a síron túl is úgy, ahogyan én nem tudtalak.

Legyen menedékem a szereteted.