Katával augusztus közepe óta arra vártunk, hogy enyhüljön a nagy meleg, ne essen az eső, legyen napsütés, de  mégse legyen melegünk, szóval legyen az időjárás éppen a kedvünkre való, hogy elutazhassunk végre a Dunakanyarba. Júniusban Szentendrén voltunk, Zebegényt azóta tervezzük és csak a legmegfelelőbb alkalmat vártuk, hogy indulhassunk. Miután Szentendre óvárosát és a Duna-partot a távolabbi  japánkerttel együtt keresztül-kasul bejártuk,  tehát lejártuk a lábunkat (de minden lépés megérte), hasonló módon terveztük a zebegényi kirándulást is. Vagyis tudtuk, hogy sokat fogunk gyalogolni, és annak ellenére, hogy Zebegény csak egy pici kis falu, lényegesen kisebb, mint Szentendre óvárosa, megint le fogjuk járni a lábunkat, pedig itt nem is  lesznek nagyobb távolságok.

Nos, hát lettek.

De ne szaladjunk előre.

Természetesen vonattal mentünk, egyetlen pesti átszállással. Szerencsénk volt, Pesten elértük az eggyel korábban induló zebegényi vonatot és egy óra múlva már meg is érkeztünk. Ezzel nyertünk  fél órát, ami jól jöhet még, hiszen nagy terveink voltak és azokhoz idő is kell ám.

A vonatból a Dunát igazán csak Nagymarostól kezdve láttuk, pedig rátapadtunk az ablakra, mint a gyerekek.  Eltakarták az ártéri erdők és az útba eső települések. Érkezés után az első utunk a Duna-partra vezetett, de nem elsősorban a Duna miatt, hanem mert szerettük volna megvenni előre a hajójegyünket, hogy biztosan felférjünk a délutáni hajóra. Arra számítottunk ugyanis, hogy szombat délután sok kiránduló lesz, akik hozzánk hasonlóan vonat helyett hajóval akarják a Pestre vezető visszaút egy részét megtenni, de nem volt nyitva a jegypénztár. Nem is időztünk sokat a parton, csak a hajóállomás környékét néztük meg, majd ráérünk nézelődni, amíg a hajót várjuk, mondtuk,  és már indultunk is felfelé a faluba. 

A Zebegény-tanösvény körtúráját készültünk bejárni, az 5 km hosszú és kényelmesen három órát írtak rá, ami nekünk négy is lesz, eléggé ki volt hát számolva az időnk. A tanösvény a pici főtérről indul és remekül jelezve van egy sárga félkörrel, ezt olvastuk róla, és hogy felvezet a hegy tetején álló Trianon-emlékműhöz, majd a Kós Károly-kilátó érintésével egy jó kis kört tesz a hegyen, közben lesznek remek kilátópontok a Dunára, míg végül a Hajózási Múzeum utcáján kanyarodik vissza a falu központjába. Én magam ötször biztosan megnéztem otthon az útvonalat és lehetetlennek tartottam, hogy elkeveredjünk.

De képzeld, mégis sikerült.

Az úgy volt, hogy miután átsétáltunk a Malom-patak hídján, azt javasoltam, hogy fordítva tegyük meg a körsétát és először ne a hegy tetejére másszunk fel az emlékműhöz, ne merüljünk ki már az út elején, hanem válasszuk a a kényelmesebb(nek hitt) irányt. Kezdjünk a a Hajózási Múzeum szép kis utcájában a színes kis házak között, majd a Kápolna utcán menjünk fel a hegyre, mert szerintem ott csak lassan emelkedik az út. El fogunk haladni a temető mellett, utána nem soká elérjük a kilátót, de a sárga körjelzés úgyis mutatja majd, merre kell menni.  Körséta ez, nem lehet eltéveszteni az utat: a főtérről indulunk és öt kilométer után ide is érkezünk majd vissza. Ha így megyünk, vagyis az ajánlotthoz képest pont fordítva,  biztos nem lesz olyan meredek az út, mintha egyből felmennénk a kaptatón a hegyre.

Biztos, hogy így is lehet menni?

Biztos hát!

Hát nem. Legalábbis nekünk nem sikerült.

A Kápolna utcáig jól mentünk, bár a körjelet egyszer sem láttuk. Elmentünk a múzeum mellett, megcsodáltuk a takaros kis házakat a tündérkertjeikkel együtt, majd a Kápolna utca első házánál hegynek felfelé indultunk, bár a jelzést ott sem találtuk. Jó kis kaptatón másztunk fel a temetőig, a meredek ösvényen alig kaptunk levegőt és jól meg is izzadtunk. Útközben senkivel sem találkoztunk, pedig ez egy népszerű tanösvénynek volt írva hét vagy nyolc állomással, mindegyiknél érdekes tudnivalókat tartalmazó ismeretterjesztő táblákkal. Mi egy táblát sem láttunk, így aztán csak kaptattunk szuszogva felfelé egészen a temetőig a keskeny kis csapáson, mert útnak nem is nevezném, és csak reméltük, hogy tényleg oda vezet.

Odavezetett.

Elértük a temetőt, be is mentünk és leültünk a kis pihenőpadra. Azon gondolkoztunk, felmenjünk-e a Keresztúton a hegy tetejére, vagy remélve, hogy nem lesz már tovább ennyire meredek az ösvény, mint ahogy jöttünk, maradjunk inkább ezen és menjünk tovább rajta a kilátó felé, de már egyáltalán nem voltunk biztosak abban, hogy jó irányba tartunk. 

Végre embert láttunk, két fiatal jött fel ugyanott, ahol mi. Megszólítottuk őket, merre menjünk a kilátóhoz. Nem tudják, mert ők Nagymarosra mennek, de szerintük menjünk tovább nyugodtan, mert ha nem akarunk Nagymarosra menni, valahol majd úgyis le kell térnünk balra, és úgy emlékeztek, hogy a letérő után valahol ott lesz a kilátó. 

Elhittük, úgyhogy tovább mentünk. Mire felértünk valahová jó magasra egy útelágazáshoz, ott megint tanakodni kezdtünk, de csak egy icipicit, mert valahogy megint azt éreztük, hogy jó lesz ez az út, amin vagyunk és hamarosan felérünk a ..., a ..., a nem is tudjuk, pontosan hova, a... valahova. Talán a kilátóhoz. 

Aztán egyszer csak ott állt előttünk a tanösvény hetedik állomásának a táblája. És a többi hat vajon hol van? Jó, persze, mi fordítva jöttünk fel, de útközben azért egyet-kettőt csak látnunk kellett volna, nem?

De.

Csakhogy nem láttunk. 

Jobb ötlet híján mentünk volna tovább arra, amerre gondoltuk, de annyira szép volt a kilátás, hogy megálltunk fotókat készíteni. Körülbelül ötven képet "lőttünk" magunkról, de egyikkel sem voltunk megelégedve és a végén ezen már annyira nevettünk, hogy majdnem legurultunk a hegyről. Megállapítottuk ugyanis, hogy sürgősen le kell fogynunk. Ezt már megállapítottuk néhányszor. Párszor.

Sokszor.

Ahogy ott fent nevettünk saját magunkon - persze, addigra már a víz is folyt rólunk, mert a meredek emelkedő megizzasztott bennünket rendesen -, megint jött velünk szemben két ember, akiktől megkérdeztük, hogy hol van a kilátó, merre menjünk. Ők nem láttak semmiféle kilátót, mondták, pedig a körtúra útvonalán jöttek fel és innen már csak lefelé lehet menni. Nem is tudják, de valahol - és akkor ellenkező irányba mutattak, mint amerre mi akartunk tovább menni -, valahol arra lejjebb lehet. Nem, nem, mondtuk, mert pont arról jöttünk fel és biztos csak észrevettük volna a kilátót, ha ott lett volna. 

Hát tovább pedig biztosan ne menjünk, mondták, mert arra nincs.

Nem volt jobb ötletünk, mint hallgatni rájuk. Elindultunk visszafelé és olyan harminc méter után egy elágazásnál ötletszerűen balra fordultunk, léptünk még vagy tízet és a fák közül előbukkant a kilátó. 

Ekkor már tényleg semmit nem értettünk abból, hogy hol nézhettük el az utat vagy hogyan nem vettük észre a hatalmas kilátót, de mindegy is volt már, hiszen végre megtaláltuk. Meg sem álltunk a legtetejéig.

Fantasztikus volt fentről a kilátás a Dunakanyarra!

Tovább már egyértelmű volt az út, arra mentünk, amerről a kirándulók jöttek és hamarosan már a Trianon-emlékmű előtt voltunk, onnan is nagyon szép volt a kilátás, majd lefelé indultunk vissza a faluba a jó meredek lépcsősoron, azon, amelyiken meg akartuk spórolni a felfelé mászást.

Magát a meredeken való mászást tehát nem sikerült megspórolnunk, mert az az ösvény, amin feljöttünk a hegytetőre, még meredekebb volt, mint az emlékműhöz vezető út, olyan meredek, hogy nyugodtan nevezhetjük ördögszántásnak is. Végül a hét vagy nyolc tanösvényi állomásból is csak hármat találtunk meg, egyet ott, ahol szétnevettük magunkat, a másikat a kilátónál, a harmadikat pedig az emlékműnél. Hogy a többi hol lehetett? 

Majd lent a faluban nyomára bukkanunk, mondtuk, mert biztos lesz valami nagy tájékoztató tábla, amin ki tudjuk majd silabizálni, hol kellett volna mennünk, de nem így lett, lent sem találtunk semmit, nemhogy táblát, hanem még csak körjelzést sem.

Jelzés nélkül is megtaláltuk viszont a Monarchia Rétesházat, ahol olyan, de olyan réteseket ettünk, mint amilyet talán még sosem, sehol, aztán visszasétáltunk egy patakparti utcán a főtérre, és egy kis kitérő után lementünk a Duna-partra. Addigra a tízezer lépést már bőven meghaladtuk és éreztük is lábunkat rendesen. A parton egy órát üldögéltünk, megfáradt lábainkat megmostuk a "zavaros, bölcs és nagy"  Dunában, pihentünk, nevettünk és természetesen énekeltünk is. 

Aztán jött a hajó! Úgy terveztük, hogy Nagymarosig lehajózunk, és majd ott fogunk felszállni a pesti vonatra.  Felfértünk a hajóra persze, bár sokan voltak, de a hajó is sokkal nagyobb volt, mint gondoltuk.

És akkor jött a csoda: nem közvetlenül Nagymarosra ment a hajó, hanem előbb át a túlpartra Dömösre, onnan vissza  Nagymaros-Dömös révre, majd át Visegrádra, és csak aztán vissza Nagymarosra, így aztán négyszer is átszeltük a Dunát. Jó negyven percet hajókáztunk és közben le sem vettük a szemünket a tájról. Néztük a Dunát, ami kékeszöld színű volt, néztük mindkét oldalon a hatalmas zöld hegyeket, és mi is színesek voltunk, hiszen ki voltunk pirulva az örömtől. Nagyon örültünk mindennek, de a csodás napunkra ez a hajózás tette fel a koronát. Mondogattuk is, hogy aki eljön a Dunakanyarba és nem hajózik, az nem is látja igazán a Dunakanyart. 

De mi láttuk!

Nagymaroson már erősen takarékoskodtunk a lépéseinkkel. Belecsöppentünk egy bajor hangulatú sörfesztiválba, hallgattuk egy kicsit a sramlizenét, majd lementünk a vízpartra és leültünk egy nagy kőre szemben a visegrádi várral. Csak a hálát és az örömöt éreztük, hogy itt lehetünk és megint egy olyan csodás napot tudhatunk magunkénak, amire mindig emlékezni fogunk. Van az a kamionos mondás, hogy "úgy akarom, ahogy lesz", vagyis bárhogy lesz, úgy lesz jó. Ez a nap pont olyan lett, amilyennek akartuk és pont olyannak akartuk, amilyen lett. Nagymaroson még fagyiztunk egyet, aztán felszálltunk a pesti vonatra és...

...és hazajöttünk.

Hazajöttünk a kicsi, poros és színtelenül szürke városunkba. 

Rögtön el is kezdtük megtervezni a következő kirándulásunkat, hova máshova, mint a Dunakanyarba, bár először azt mondtuk, hogy nagy a világ és nem megyünk kétszer ugyanarra a helyre. 

Hát de.