Ma esett a hó, az első hó.
Az első hó.
Tavaly ősszel valaki azt mondta, hogy anyukám az első havat már nem fogja meglátni és én tudtam, hogy igaza lesz. Tényleg nem látta, mert már nem látott ki az ablakon, de elmondtuk neki, hogy leesett a hó. Nem érintette meg. Az ő élettere ekkor már harmadik hónapja az ágya volt, noha hála az égnek, nem volt beteg, csak éppen csontja tört és nem tudott felállni. Üldögélt az ágyban egész nap, feküdni nem szeretett. Folyton a kezünket akarta fogni. Az adott neki biztonságot, ha vele üldögéltünk és foghatta, simogathatta a kezünket.
Beszélt hozzánk, bizakodó volt, szerette az életet még így is.
Nehéz időszak volt.
Amikor a csípőműtéte után megértettem, hogy nem fog többé járni, hanem ágyhoz lesz kötve, akkor három hétig, igen, három teljes hétig sírtam, szinte ordítva sírtam, mert tudtam, el fogjuk veszíteni. Azt gondoltam, ez így már nem is élet. Hogyan is élhetne úgy, hogy nem fogja többé napsugár érni az arcát, hogy nem láthatja a lehulló faleveleket, a vérvörös naplementéket, a madáretetőnél a cinkéket, a fenyőfát az udvaron és...és az első havat sem.
Nem látta, mert csak az ágya körüli fél métert láthatta, de nem is számított ez neki már. Csak mi számítottunk. Az élet vége letisztult. Csak ő, a két imádott gyereke és az irántunk érzett szeretete maradt, ez tartotta életben.
Ebben az életben.
Ma, amikor elkezdett hullani a hó, anyukámra gondoltam. Kimentem a kertbe, egyszerre sírtam és mosolyogtam.
Drága anyukám, látod, esik a hó! Ugye, onnan fentről látod?
"Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes,
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik.
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!
Esik a hó, az első hó,
az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol."
(Pierrot: Az első hó)
