Oka volt annak, hogy  a Székelykőre indulás időpontját a csapat a hőség ellenére déli 12 órára tette.

A fiúk a tábor ideje alatt a Torockón gyűjtött vasércből a honfoglalás korát idéző korhű kohóban, korhű módon és eszközökkel Szent Iván éjszakáján vasbucát állítottak elő, majd abból nyílhegyeket kovácsoltak. Tették ezt úgy, ahogyan Árpád vezér fegyverkovácsai tehették ugyanezt bő ezer évvel ezelőtt.

Ez így leírva egyszerűnek tűnhet, de végig nézve, követve a munkafolyamatot, bizony tisztelettel megsüvegelendő az a verejtékes, fáradságos, kemény munka, amit öt napon át ezek a fiatalok Torockón, a hegy alján végeztek. Meg is érdemelték, hogy az így elkészített nyílhegyek valamilyen különleges eseményen kerüljenek bemutatásra. Kitalálták, hogy meghívják Mónus Józsefet (Fehér Farkas), aki többszörös világbajnok tradicionális távlövő íjászként a Székelykő tetejéről fogja a nyílvesszőket kilőni június 22-én szombaton, pontban délután 2 órakor.

Ehhez délben el kell indulni a hegyre.

A csapat egyik része az íjásszal (és az én operatőr férjemmel) autóval egy jó órás úton megkerülték a hegyet és valamilyen lehetetlen úton tovább is tudtak menni felfelé, valameddig fel is jutottak, közben elakadtak és majdnem felborultak. Csak az utolsó kis szakaszt kellett gyalog megtenniük, de az is éppen elég volt nekik: kamerával, kameraállvánnyal, zászlókat, íjakat cipelve jóval később értek fel, mint tervezték. 

A csapat másik felének, amelynek végül (hívatlanul) a tagjává neveztem ki magam, a székely zászlót kellett felvinni a hegyre, de nem a tetejére, hanem a csúcs alá, és ott úgy kellett elhelyezni, hogy az íjász fentről jól láthassa majd, hiszen számára a  zászló volt a tájékozódási pont (vagy célpont, ezt nem tudom). 

Nos hát.

Reggel időben ki lett osztva mindenkinek a feladat, készen állt a zászló, előállt az autó, bepakolták a nagy íjakat és a torockói vasércből kovácsolt nyílhegyekkel felszerelt nyílvesszőket, beállították az adó-vevőket, hogy a fentiek a lentiekkel kommunikálni tudjanak, a telefon ugyanis nem elég, az csak esetlegesen működik ilyen környezetben, vagy lesz térerő ugyanis fent, vagy nem. Megbeszéltek mindent, mindenki tudta a dolgát és hogy mikor mi fog történni.

Csak én tébláboltam körülöttük.

Csak én tébláboltam egyre elszántabban és ezzel együtt egyre reményvesztettebben.

Egyfelől elszánt voltam, mert már a faluba való megérkezésünk pillanatában eldöntöttem, hogy én is fel fogok menni a Székelykőre, hogy lássam a kilövés pillanatát, másfelől meg egyre fogyott a reményem, hogy bárki is segíteni fog nekem feljutni vagy egyáltalán kitalálni, hogy mit csináljak. Az a falubeli néni, akinek  elmondtam, hogy felmennék, lebeszélt róla azzal, hogy nehéz lesz az nekem és ilyen forróságban ne is induljak el, de beszéltem egy edzett, fitt túrázó lánnyal is, aki előző nap mászta meg a hegyet és ő is határozottan lebeszélt. A férjem volt a leghatározottabb: maradjak lenn, ne menjek sehová. Mutatott egy padot, ahová üljek le és nézzem onnan az egészet, látok, amit látok.

Én meg mégiscsak úgy voltam vele, hogy elindulok, aztán jutok, ameddig jutok. 

A csapat egyik fele időben elindult az autóval, a másik fele pedig már gyülekezett a gyalogos menethez. A gyalogosokhoz csatlakozhattam volna, bár nem hívtak, de mondhattam volna, hogy szívesen velük tartanék, csakhogy jól tudtam, nem tudnék lépést tartani velük és csak púp lennék a hátukon. Bekentem hát magam (egyáltalán nem korhű módon) az 50 faktoros naptejemmel, kendőt kötöttem a vállamra-hátamra a napsütés ellen, felvettem a napszemüvegemet, a hátizsákomba vizet és csokit tettem, majd (azt nem mondom, hogy hetykén), de fejemre csaptam a szalmakalapomat. Csendben eloldalogtam az indulásra váró gyalogos csapat  mellett, mire utánam szólt az egyikük (és nem hallottam rémületet a hangjában): velünk tetszik jönni? 

Nem, mert nem akarom őket lassítani, mondtam, inkább megyek a magam tempójában. 

Jó, mondta (és nem hallottam megkönnyebbülést a hangjában).

Gondoltam, azzal, hogy előbb indulok, szert teszek egy kis előnyre, hiszen úgyis utól fognak érni. Hogy én ezt milyen jól gondoltam!

Elszántan elindultam és már egyáltalán nem voltam reményvesztett. Megyek, amíg tudok. Alig tértem le a főutcáról, egy túrabotot találtam egy villanyoszlopnak támasztva, és mintha azt mondta  volna, hogy vigyem magammal, segít  majd nekem. Így is lett, magammal vittem és hát nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. Haza is hoztam, azóta itthon van velem, az előszobában várja a következő közös kalandunkat.

Mert kalandos utunk kerekedett ebből az elszántságból, az biztos. 

Alig hagytam el a falu utolsó házát, utólért a csapat. Utólértek és megelőztek. Nincs mit szépíteni, otthagytak a falu szélén. Ott maradtam az út elején, a hegy alján, egyedül. 

Vagyis nem. A túrabotommal.

(Folytatom.)