Debreczeni Ferenc, a legendás Omega együttes dobosa Benkő László, Mihály Tamás és Kóbor János halála után Omega Testamentum néven zenekart alapított, hogy testamentumként tovább vigye az Omega dalokat azért, hogy ez az örökség ne merüljön feledésbe. Őrízzük a lángot címmel már saját daluk is van, amelyhez remek videoklipet  készítettek, ebből jól kiolvasható ez az ars poetica. A zenekar pár hónapja mutatkozott be a Barba Negrában, tegnap pedig eljöttek a közelünkbe, Szarvasra, ahol a Víziszínpadon adtak majdnem két órás koncertet.

Két hónappal ezelőtt jelent meg a Víziszínház nyári programja. Szarvas egy ugrás tőlünk, egy óra alatt oda lehet érni. Menjünk? 

Nem. 

Imádom az Omegát, az utóbbi tíz évben tíz koncertjüket láttam és miután elsirattam az eltávozottakat, nem akartam más hangján hallani a dalokat, mást látni a billentyűknél és a gitároknál. Nem akartam Nélkülük az Omegát. Nem hiszek a tribute zanekarokban.

 Nem rendeltük meg a jegyeket. 

Aztán két héttel ezelőtt mégis megvettük, de bizalmatlan maradtam és ez a bizalmatlanság az első három dal után kezdett csak felengedni bennem. Az Éjfélli koncerttel indítottak, majd néhány dal következett a Testamentum című utolsó Omega albumról kitünő hangzással, egyszerű látvánnyal, szimpla színpadfényekkel és szinte tökéletes énekesi teljesítménnyel, ez utóbbit Schrott Péter énekes-frontembernek köszönhetjük.

Aztán jöttek a nagy dalok: Csillagok útján, Fekete pillangó, Napot hoztam, Ezüst eső... Itt már a közönség is nagyon odatette magát velem együtt. A nagy dalok felemelték a koncertet és aztán végig a magasban tartották. A végén elénekelték a saját dalukat, az Őrízzük a lángot, aztán a medley-vel zártak (Mozgó világ és Metamorfózis, de hiányzott a finálé dala, a Keresztút vége) tehát majdnem úgy zártak, mint a nagy Omega. A ráadásban pedig jött természetesen a Gyöngyhajú lány, a Petróleumlámpa és végül a Léna.

Nem volt lézer, nem volt tűzijáték, de volt Omega-hangzás, remek zenészek, együtt éneklés és hálás közönség. 

Véleményem: megjelenésében a nagy Omegához képest meglehetősen szerény, de nagyon emberi tribute zenekart láttam. A koncert nem adta az Omega-koncertek illúzióját, de tisztelgéssel a Nagyok előtt szépen és alázattal lehozták a dalokat. Az énekesük is kitűnő választás.

Az egyetlen kritikámat vele kapcsolatban tudom mondani, bár ismétlem, kitűnő énekes és remekül passzol az Omegához, de még jobb lehetett volna:  ugyanis egy kicsit, de tényleg csak egy kicsit megtolta a koncertet a dalok közötti egy-két mondatával, és ezek szerintem a "kevesebb az több" elve alapján elhagyhatók lettek volna. Egy beköszönés az elején, egy elköszönés a végén, a kettő között meg hadd szóljon. Szerintem iylen egy ideális koncert.

Még egy kritika eszembe jutott: jót tett volna a koncertnek, ha az elején nem a kevésbé ismert Testamentum-dalokkal indítanak, hanem egy-két régi nagy dallal, így a zenekar és a közönség még hamarabb egymásra talált volna. De végül is egymásra talált, és ez a lényeg.

Éjszaka, hazafelé tartva a villámlásokkal fényesített nyáréji égbolt alatt azt mondtam, hogy tíz pontból hetet-nyolcat adnék az Omega Testamentumnak és bármikor újra elmennék megnézni őket, de egy kb. 50 km-es sugarú körnél nem mennék már messzebb értük (sem). 

Éjjel háromkor kerültem ágyba és nem nagyon bírom már ezt.

De az Omega Testamentum egy jó formáció.