Tegnap este Lord koncerten voltunk. Anyukám nagyon szerette az énekest és néhány dalukat. Amikor elhelyeztük a hamvait, a kérésemre többek között a Lord együttes Vándor című dala szólt. A tegnapi koncertet így aztán végig sírtam. 

Két éve már, hogy nem olyan vagyok, mint voltam. Tudom, mi történt két évvel ezelőtt és azt is, hogy ez miért és hogyan hatott rám, de ez nem segít abban, hogy újra olyan legyek, mint voltam. Vagy olyan már nem lehetek?

Két éve esett el az anyukám, combcsontja tört, attól kezdve nem tudott járni, ágyba került és hét hónap múlva átment a másik világba, oda, ahol hitem szerint jó neki. Sok mindent kiírtam magamból abból az időszakból, és sok minden bánt azóta is, amiről egyetlen emberrel tudok beszélni, a testvéremmel. Milyen jó, hogy neki legalább elmondhatom és ő is elmondja nekem.

Nem akarok másokkal beszélni erről, nem erről van szó. Csak bánt, vagy inkább nem értem, hogy hogyan maradhattam ennyire egyedül a bánatommal. A gyerekeimmel is álarcban beszélek, a férjemmel meg egyáltalán nem. A tágabb családban két ember van még, akivel beszélhetnék, mindketten nagyon mellettünk voltak abban a nehéz két évben, de valami ettől is visszatart. 

A barátaim közül egy van, akinek elmondhatnám újra, mi bánt, meg is hallgatná és meg is próbálna vigasztalni -tudom, mert megtette már sokszor -, de ezt sem akarom. Vannak hozzám közel álló emberek, akik nem kérdezik meg, hogyan is vagyok az anyukámmal, mert tapintatosak akarnak lenni, úgy, hogy közben a szeretetük felől egy csepp kétségem sincs.

A felszínen van egy kereső, gondolkodó, mindenkit megértő és mindenkivel együttérző, optimista, nevetős, problémamegoldó, jó humorú  ember, ez lennék én, és a felszín alatt ott van egy bezárt lélek a maga bánatával, mélységével és bizonytalanságával és ez is én vagyok. Jó, ez így talán túlzás, de valahogy így képzelj el engem.

Kiégtem? Lehet. Nem tudok beletörődni abba, hogy....mibe is? Anyukám halálába? Nem, azt az eszemmel el tudom fogadni, a szívemmel meg sosem fogom, de ez így rendjén is van. Akkor mi a baj?

Nem tudom. 

Egészséges vagyok, jól nézek ki (a koromhoz képest, ugye), szépen alakult eddig is és most is az életem, szerencsésnek mondhatom magam minden, igen, minden szempontból. 

És mégis van valami furcsa és megmagyarázhatatlan szorongás, örömtelenség és bánat a felszín alatt. És persze  kiútkeresés. 

A kiutat belül kell keresnem, de nem tudom, hogyan kell. Merre induljak? Anyukámat látom magam előtt, aki minden bánatos könnycseppemre csak a fejét csóválná és azt mondaná rosszallóan, de közben nagyon is aggodalmasan, hogy édes kis bogaram, ne sírjál már. Éljél, táncoljál, nevessél, legyél boldog, örülj annak a sok jónak, amit az élet ad.

Igen, anyukám, tudom. De mondd meg, ezt hogyan kell? Két év eltelt, és én nem emlékszem. Pedig előtte tudtam, mert megtanítottad.

https://pszichoforyou.hu/flow-avagy-az-aramlat-pszichologiaja/