Amikor nem érek rá hétközben blogbejegyzést írni, hétvégén szoktam írni egy összefoglalót "Hetijó" címmel. Heti jó, mert olyankor már csak a szépre emlékezem, hiszen mi más is érdemelne egyáltalán egy szót is azok közül, amik már elmúltak. Csak a jó dolgokat ér megörökíteni, nem?

Hát nem.

Most egy olyan hét van mögöttem, amit egyszerűen meg kell írjak, mégpedig úgy, hogy nem csak a szépre emlékezem, hanem azokra a nem jó dolgokra is, amelyek befolyással vannak vagy lesznek az életem további részére.

Mint tapasztalt, sokat látott hipochonder, a héten (is) természetesen az egészségemmel foglalkoztam a legtöbbet. Időpontom volt a reumatológushoz, aki átnézte a friss leleteimet (gerinc-térd-csípő röntgen, nagylabor és csontsűrűség). A röntgen szerencsére semmi különös, életkornak megfelelő, itt-ott meszesedés, kopás, ezek a fájdalmakat meg is magyarázzák. A laborom teljesen jó. A komoly csontritkulás diagnózisát viszont a doktornő kimondta és erre számítottam is, hiszen a mért eredményt én is el tudtam olvasni a leletemen. Csak így, egyenesen, tényszerűen a szemembe mondva ... hát ez nekem, mint egyébként is folyton az egészsége miatt aggódó, szorongó embernek, nagyon ijesztő volt. 

El is sírtam magam. Minden nap tornázom, rendszeresen  gyalogolok-kocogok az erdei tornapályán, elég rendesen odafigyelek az étkezésemre és mégis gond van - mondtam is az orvosnak, hogy mit tehetnék még. 

Mostantól gyógyszereket kell szednem.

Ez egy lassú terápia, tíz évig fog tartani, közben háromszor fognak csontsűrűséget mérni és az eredménye az lesz, ha nem romlik tovább. Ne keseredjek el, még az is lehet, hogy egy-két százaléknyi javulás (értsd: csontállomány-visszaépülés) is megtörténhet. 

Jó. Akkor hajrá. Keresni másik orvost másodvéleményért, mert ugye egy orvos nem orvos. Időpontot foglalni a fogorvoshoz, mert az ő véleménye kell az egyik gyógyszerhez.

Két hét múlva mehetek hozzá.

Felhívni a gyógytornászt.

Nem vállal ilyen jellegű problémát, de adott javaslatot, hogy kihez forduljak.

Még nem hívtam fel a másik gyógytornászt. Még nem kerestem másik orvost. A kiváltott gyógyszereket még nem kezdtem el szedni. Visszavettem a mozgásból, minimálisan terhelem gyaloglással a térdem. Felhívtam Ágit, az unokatestvéremet, aki mindent tud rólam, még a legsötétebb gondolataimat is, mert ő is pont olyan, mint én, csak ő orvos mellett dolgozik, tehát nyilván több köze van az egészségügyhöz, mint nekem. Elmondta a saját történetét (nekem mindig mindenki elmondja a sajátját, akkor is, ha én hívom a sajátommal)  és jót nevettünk, amikor azt mondta, hogy ez legyen a legnagyobb gondom. Mondott jó példákat és jól elvette a nyomasztó élét az egésznek.

Legalábbis egy darabig. Legalábbis azt hittem.

De továbbra is nyomasztóan fájt a térdem, a reumatológus után pedig a torkom és a fülem is elkezdett nagyon fájni. A fülemet három napon át folyamatosan melegítettem itthon sóval,  a munkahelyemen pedig forró zselével és a meleg sapka se nappal, se éjjel nem került le a fejemről. Egyszerűen nem voltam jól, de úgy hittem, még mindig "csak" a testi érzetek miatt van ez. 

Péntek este telefonon beszéltem valakivel, aki segíteni próbált, utána  sírtam, sokat és nagyon. Fájt a fülem és a térdem is. Szombatra már az orrom is elkezdett kicsit folyni és egy kis köhögés is elő-előjött. De igazából ezek egyike sem indokolta, hogy ennyire ne legyek jól. Szombat este felhívott a családból a másik Ági, a másik lelkitársam, aki szintén olyan, mint én és akivel olvasni tudunk egymás gondolatában is, és újra sokat sírtam. Szívet tépően sírtam. Ő is elmondta a saját történetét, azon már elég jól elnevetgéltünk, de persze aztán sírtunk is egy alaposat. Beszéltünk arról, hogy ez egy gyász, meggyászoljuk azt, ami az új helyzettel elmúlt, de meggyászoljuk azt az illúziónkat is, hogy készen állunk a problémák megoldására. Nem állunk készen.

Előbb a dolgoknak ki kell fájni magukat és ... és ebben maradtunk. 

A telefon után felhúztam magamra a hatodik pulóvert (igen, jól olvastad)  és csaknem ráültem a forró radiátorra, majd bevettem egy Algopyrint. 

És jót aludtam.

És reggel úgy ébredtem, hogy kicsit náthás vagyok és köhögök ugyan, de nem fáj sem a fülem, sem a térdem.

És jobb lett a kedvem is.

Mi történt?

A reumatológus után három napig nem engedtem a lelkemet érezni. Csak a testem érzett és csakis a fájdalmat. Aztán a sok sírással utat tört magának a lélek fájdalma is. Nem mondom, hogy már kifájta magát, mindenesetre jobban vagyok.

Beszélnem kell a gyógytornásszal, változtatni kell a mozgás-szokásaimon, új tornát kell betanulnom. Be kell venni a gyógyszereket. Keresnem kell egy másik orvost. Változtatnom kell magamon és a sehová sem vezető folytonos aggodalom helyett az életörömre kell figyelnem. 

Hogyan is mondta Micimackó?