Kertünk bordó-fekete tulipánjairól (les tulipes noires de notre jardin) eszembe jutott (j'y ai pensé) az ismert film (le film connu francais).
Eldöntöttem (je l'ai décidé), hogy mától kezdve franciául is írok. 
(Á partir d'aujour'huit j'écrirai aussi en francais.) Nem mindig (mais pas toujours), csak ha lesz hozzá kedvem (si j'en ai envie).

Egy hónapja nem tanulom a franciát. (Je n'ai pas appris le francais depuis un mois.) 

Végül is (aprés tout) szükségem van egy kis motivációra ((j'ai besoin en peu de motivation).
Van kedved beszélgetni is velem? (As-tu envie de parler avec moi?)

Le jeu est terminé. 
Le gagnant remporte tout. 

Game over. The winner takes it all.

Aminek most vége lett, az tulajdonképpen nem játék, de elhordozhatóbb, ha annak tekintem, legalábbis most még. 

Arról van szó, hogy a valóság megmutatta magát és az álarc lehullt, az erkölcsi győzelem pedig minden tekintetben az enyém.  Enyém a tisztelet, enyém a becsület és az igazság. 

Amit én vesztettem, azt nem bánom és akár örülhetnék is, de a dologra árnyékot vet, hogy őszintén sajnálom a vesztest és nem lennék a helyében.  

(Résumé: Le jeu est terminé. Le gangant remporte tout. C'est moi, qui est le gangant, chez moi il y a (ou j'ai, je ne sais pas comment le dire) le vérité, l'honneur et le respect. Je pourrais étre heureux, je pourrais étre fier, mais je ne suis pas ca: je suis désolé le perdant.)

"Gyere, most keresek szavakat, jeleket,
Hogy értsd, a szem mit lát!
És nevükön nevezek tavakat, hegyeket,
Mondd utánam hát!
Ez a föld, az az ég. Ez a zöld, az a kék,
Völgy a hegyhez tér.
Fogy a hold, süt a nap, a rög alól kel a mag.
Tó a parthoz ér.
Ami szép, az egyben jó.
Ami kép, az egyben szó.
Mégis, mondd, mit érez a szív itt bent?
Mondd, mi ez, mit a csend idecsent?
Hol van erre szó?"

(Dés László-Geszti Péter)

Gyere közelebb, hívogatom magamban a nyarat, merthogy kitaláltuk, hová utazunk majd augusztusban és én már akár indulnék is. A "kitaláltuk" tulajdonképpen nem pontos, mert az én ötletem más lett volna, de ipiapacs alapon aki hamarabb kimondja az úticélt, az nyer és hát most nem én voltam a gyorsabb, ugyanis már vagy két hónappal ezelőtt elhangzott a javaslat, mielőtt én még egyáltalán felfogtam volna, hogy lesz az idén nyár is. 

Dráva-mente, Dél-Dunántúl. 

A részletes tervezés mindig az én dolgom, én érek rá ilyesmire. Két hónapja forgatom magamban, hogy Dél-Dunántúl, Dráva, Baranya, ez nekem mind idegen és hát én biztos nem ezt a helyet választottam volna, hanem a Tátrát, a Mátrát vagy a Zemplént. De ha már így esett, ma végre elszántam magam a tervezgetésre. Egy szűk órát szántam rá, nézegettem a térképet, a városokat, a látnivalókat és mire a férjem felébredt a délutáni szunyókálásból, már nagyjából össze is raktam, hogy én mit akarok. 

Érted, hogy én mit akarok, de úgy, hogy mindkettőnknek nemcsak elfogadható, hanem egyenesen  tökéletes legyen. Mivel elég nagy rutinom van már a felültervezésben, ami egyben kivitelezhetetlenséget is jelent, most úgy gondoltam, idén először, hogy inkább alultervezek. 

Előrelátóan nem terveztem 24 órás túrázást  a Mecsekben, ahogy nem gondoltam a Dráva mentén a maratoni táv legyaloglolását sem, hanem kényelmesen kivitelezhető, tehát pont nekünk való tartalmakat keresgéltem és találtam. Már csak a kulináris élvezetek helyszíneit kell megtalálnom, amelyekhez (nyomatékos kérésre) minden látnivalót hozzá kell igazítanom, végül jöhet a szállásfoglalás és indulhatunk is.

Úgyhogy nagyon várom a nyarat. Várom a nyaralást, de várom a koncerteket, a szabadtéri színházi előadásokat, a kirándulásokat és a nagy fagyizásokat is. Amíg várok, addig sem leszek tétlen. Nem, nem folytatom a lomtalanítást és nem építünk új kerítést sem, mert természetesen feladtuk az efféle terveinket anélkül, hogy igazán belekezdtünk volna, és a francia nyelv rejtelmeiben sem kívánok már alaposabban elmélyülni. Ezek helyett tervet fogok készíteni a Tátrára, a Mátrára és a Zemplénre is, aztán elkezdek ezekért lobbizni.

Szóval, gyere közelebb nyár, mert én már nagyon mennék nyaralni.

Zöld lett az erdő. Még nem tetőtől talpig zöld, de nemsoká az lesz.

A zöld az újrakezdés színe. 

A héten újra kezdtem építeni egy barátságot, ami az én hibámból szakadt meg, de úgy, hogy a kötelék köztünk mégis megmaradt. Vannak emberek - és szerencsés, aki ezt megtapasztalhatja -, akik között szinte az első  találkozás pillanatában már ki is alakul valami ismerősség-érzés, valami zsigeri szimpátia. Ez egy remek alap, amire remekül lehet építkezni. 

Köztünk azonnal megvolt ez a fajta kémia és a kapcsolatunk nagyon hamar egy egymást segítő, támogató barátsággá fejlődött. Sok élmény fűz össze bennünket. Többször utaztunk, túráztunk, kirándultunk együtt, vagy elmentünk kulturális programokra, ismeretterjesztő előadásokra. Rengeteget nevettünk, sírtunk együtt és azt hiszem, mindig mindenben igaza volt. 

Minden percre szívesen emlékszem vissza. 

És természetesen nem szívesen gondolok arra, hogy ez a barátság megszakadt, és különösen arra, ahogyan megszakadt. Mondhatnám, hogy a külső körülmények hatására történt, de ez így nem teljesen igaz, mert talán lett volna módom, hogy az un. külső körülményeket megakadályozzam. Csak nekem lett volna erre módom, neki nem.

És én nem tettem. Vérző szívvel és égő arccal hagytam, hogy megtörténjen. 

A héten a Sors, ami nagy rendező, adott egy lehetőséget és én éltem vele. A kötelék megvan, a közös emlékek összekötnek és nagyon jó volt újra együtt tölteni néhány órát, de nem tudom, hogy újra fel tud-e épülni a bizalom, hogy ő fel tudja-e építeni a bizalmát felém. 

Mindenesetre egy bocsánatkérés mindehhez kevés. Nagyon kevés. 

Biztos sokan vannak, akik keresik az életükben a változást, vagy legalább némi változatosságot, vagy ha nem is keresik, de mikor megérinti őket valami változás-féle, legalább nem állnak ellen és biztos sokan vannak azok is, akik nemcsak elfogadóan beletörődnek, hanem még örülnek is neki.

Én nem ilyen vagyok. Nekem az állandóság a lételemem. Ha "kizökken az idő", ha valami megbicsaklik, ha egy kicsit is  megremeg a föld, az olyan, mintha egyenesen a talajt húznák ki alólam.

Általában elég hamar felállok és elkeseredve ugyan a biztonságos (lásd még: kiszámíthatóan szilárd, langyos, talán olykor unalmas) életem kibillenésén, mégis viszonylag gyorsan meg tudom találni az új helyem. Attól kezdve, hogy újra valami szilárdat érzek a talpam alatt, nagyon igyekszem odaszegezni magam köré az új, megváltozott körülményeket - egy ideig azokat is, amelyek nem jók, nem kellemesek -, hogy minél előbb elérjem az ismerős és otthonos stabilitást. Csak ezután kezdek gondolkozni a nem kellemes dolgok megjavításán. 

Tehát engem a változatosság a természeten kívül egyáltalán nem gyönyörködtet, ott viszont nagyon. Mintha ott tudnám igazán érteni, kiegyenlíteni és egyensúlyba hozni a biztonságot a változással. Ezért is örülök annyira a kertünknek, ami szerkezetileg és "növényileg" gyakorlatilag húsz éve változatlan, mégis minden nap történik benne valami és ennyi változás nekem pont elég is lenne.

Persze én sem csak buborékban élek, de legalább abban is. Így hát, változás és változatosság ide vagy oda, én csak művelem tovább a kertecskémet a magam módján, kényelmesen. Időnként kipillantok a buborékból, megcsóválom a fejem és eldünnyögöm, hogy micsoda időket élünk, te jó ég, aztán kihúzok pár szál gyomot és ezzel helyre is állítom magamban a világbékét.

Hát igen, volt remény, csak a remény persze, mert bizonyosság nem lehetett. A remény például színeket ígért, egyenesen sokszínűséget.

Mint ez a jácint például. Évek óta tavasszal vajszínben vagy éppen halvány rózsaszín árnyalatban mutatta meg magát, az idén viszont szép és erőteljes lila lett. Ha a jácint meg tudja változtatni a genetikusan kódolt színét, akkor a dolgok is változhatnak. Eddig is változtak és ezután is változni fognak, amíg világ a világ.  

Reggel esett a hó. Elolvadt gyorsan és elvitte magával a reményt, elvitte a sokszínűség ígéretét, ki tudja hová és meddig.  Ami maradt, most azzal kell valamit kezdeni. Például őrízni a buborék melegségét és színeit. 

Vagy újra kiszínezni. 

Reggelente az első utam a kertbe vezet, szeretem megszemlélni, mi történt az éj leple alatt. Járt-e ott állat, hagyott-e nyomot a sün, mi virágzik éppen, melyik növény mekkorát nőtt az előző nap óta és főleg, hogy mennyire szép minden.

Ma reggel láttam, hogy a napokban földbe tett nárciszok nemhogy nem nőnek, de eltűntek a korábbi pici hajtásaik is, a régi nárciszok viszont gyönyörűen virágba borultak. Tíz-tizenöt nárciszunk van, fele már virága teljében,  másik fele kicsattanni készülő bimbókban. 

Amikor ezt a reggel készített képet a laptopon viszontláttam, egy szó jutott eszembe: ölelés.

A nagyra nőtt, de szépen visszametszett levendula és a hatalmasra nőtt, metszetlen rozmaring öleli át, fonja védelmező karéjba a ma reggeli hidegben fagyoskodva ébredő, kamaszkorba lépett kis nárciszunkat, aki még támaszra szorul. Ebben az a megkapó, hogy a rozmaring és a levendula - ha nem is öregek, de nem is olyan fiatalok már -,  erősen tudják tartani, melegíteni és ölelni a kicsi virágot és közben valahogy egymást is, hiszen már ők maguk is támaszra szorulnak.  

A kert minden pontjában benne van egy érzés, egy történet, egy csoda.  

 "Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba."  Ezt mondta Latinovits Zoltán és szerintem is pont ennek van itt az ideje. A világ zord, kemény és félelmetes. A pici kert puha, védelmező és ölelő.

Úgyhogy műveld csak tovább a kertedet, időnként pihenj meg és ülj le a növényeid közé és hallgatózz! Ha jól figyelsz, meghallod majd, mit mesélnek és megérted: ha a világot nem is tudod formálni, attól még a magad környezetét, ami tulajdonképpen a világ egy icipici darabkája,  nagyon is, és lehet belőle, mert megteremtheted, a béke szigete.  A te békéd szigete. Ahol nincs más, csak az ölelés.

És most elárulom neked, hogy nyáron, amikor az esték forrók és illatosak, ki szoktunk menni a kertbe, a mi béke-szigetünkre, szemrevételezzük a szépséges növénykéinket és ott, köztük meg szoktuk ölelni egymást. Mostantól tavasszal is így lesz.