A nyugdíjas búcsúztató május 31-i eseményeit leírtam az előző részekben. Már akkor mondták a munkatársaim, hogy itt nincs ám még vége! Sejtetni engedtek például közös kirándulásokat, aminek előre is nagyon-nagyon  örülök.

De most következzen az ünnepség, ahol hivatalosan is elköszöntek tőlem. Nagyon szép összegző beszédet mondott az intézmény vezetője és a közvetlen vezetőm is, de a legemlékezetesebb a teljes munkatársi közösség, a mintegy nyolcvan ember vastapsa volt. Még soha nem hallottam vastapsot semmilyen ünnepségen, pedig ott vagyok már majdnem negyven éve.  Képzeld el, állok az intézmény vezetője mellett a (biztos nem véletlenül rózsaszín) virágcsokorral a kezemben és a beszéd végén ütemes tapssal köszönnek el tőlem. Libabőrös élmény volt, végtelenül megható és hát nem is lehet ezt másként értelmezni, mint a szeretet és a tisztelet jelének. Annak, amiben eddig is megfürdettek az én drága legközvetlenebb munkatársaim, most pedig az egész dolgozói közösség tette ezt.

Az ünnepi vacsora után zene és tánc következett. Kriszti titokban beszélt a dj-vel, aki felkonferálta az első zenét, hozzátéve, hogy ezt a drága kis csapatom nekem küldi, így aztán mire felocsúdtam a meglepetésből, már a "táncparketten" találtam magam, ahol olyan, de olyan örömtáncot jártunk, amire sokáig emlékezni fogok, ugyanis  zeneküldésben és nyitótáncban nem volt még részem soha. Az egész este a nevetésé és a fergeteges szórakozásé lett és természetesen hazafelé a kocsiban a himnuszunkká előlépett, de egyébként vállalhatatlan Blues Company-dalt is elénekeltük.

Egyenlőre itt a nyugdíjbúcsúztató sorozat vége, de tudom, hogy folytatjuk még az ünneplést, nem véletlenül az egyenpólónkra is az lett nyomtatva, hogy "Nyugdíjas búcsúztatás folyamatban". Addig is minden nap így vagy úgy, személyesen, telefonon és messengeren is kapcsolatban vagyok a drága kis csapatommal, akinek már most elkezdtem hiányozni és ez így van jól.

Te jó ég, mi jöhet még?

Kiszálltunk a hófehér limuzinból és visszasétáltunk a munkahelyem épületének bejáratáig. Amíg a kulcsra vártunk, én hálás voltam és boldog, de ezek a szavak sem elegek annak leírására, hogy mennyire, de mennyire...

Aztán megtudtam, hogy itt még mindig nincs vége az ünneplésnek. Még a limuzinos utazás hatása alatt voltam. Mi jöhet még?

Valami olyan jött, amire szintén nem számítottam.  Kriszti készített egy zenés videót a rólam készült fotókból és választott alá egy nagyon szép zenét. Ez megint egy olyan figyelmesség volt, olyan szívhez szóló ajándék, amiből sugárzott a felém irányuló szeretet.

Együnk még egy pár falatot, indítványozta valaki, talán éppen én, és amíg eszegettünk, nem győztem megköszönni a  meglepetéseket és mindazt, ami eddig történt, pontosabban amit ők tettek azért, hogy ez a nap felejthetetlenül az én napom legyen. És még mindig nem volt vége. 

A lányok csináltattak nekem és maguknak egy-egy fehér pólót, amin elől az én fotóm látható, a hátán pedig ez a felirat: "Nyugdíjas búcsúztató folyamatban" és ezt a pólót minden munkatársam alá is írta.  Ezt vették fel, amikor a falatozás közben egyszer csak eltűntek és a kedvenc és vállalhatatlan Blues Company-dalunkat hangosan énekelve-táncolva, mint egy tánckar, bevonultak. 

Rajtam már a limuzinban is ez a póló volt, de csak most láttam meg, hogy nem csak én kaptam, hanem maguknak is megcsináltatták. Beálltam közéjük én is és az egyen-pólónkban elénekeltük a pikáns (nevezzük szemérmesen csak így) dalt és mindenkivel táncoltam is egyet. Fürödtem a jókedvben. 

A drága Balázs Fecónak van egy dala, Amikor vége az utolsó dalnak is, ez a címe. Arról a magányosságról és  kiüresedésről ír, amit egy forró koncert végén a zenész érez. Amikor már nincsenek nézők, hazamentek a  rajongók  "és a varázslat szétfoszlott már". Azt hittem, valami ilyesmit fogok én is érezni majd a nagy nap végén, amikor vége lesz az ünneplésnek. "Mi lesz velem, ha egyedül hagy a zajos tömeg?" 

Semmi ilyet nem éreztem. Ragyogtam, lebegtem a szeretetben és az örömben, sőt, ez az eufórikus lebegés és ragyogás a mai napig tart és nem is csillapodik.

A drága kis csapatomnak örökké hálás leszek minden figyelmességért, ajándékért és a szeretet minden megnyilvánulásáért, de talán a leginkább azért, mert olyan napot varázsoltak nekem és körém, amelynek fénye, hangulata és megtartó ereje biztos, hogy még nagyon sokáig elkísér.

Én pedig tovább fürdök benne. 

(És még mindig folyt. köv.)

Hogy mitől féltem? 

A végletekig felfokozott várakozásban valami olyasmitől, hogy nem tudom majd megcsinálni, amit a nyugdíjba vonulásomra meglepetésként kitaláltak nekem a munkatársaim. Azt hittem, hogy tényleg próbák és feladatok várnak rám, mert ilyesmi utalásokat hallottam magam körül, és féltem, hogy én azokat nem fogom tudni teljesíteni. Teljesítményszorongás volt, a klasszikus. Nem is tudtam teljesen átadni magam a boldog várakozásnak, mert akkor már szorongtam, sőt egyenesen féltem attól, hogy teljesíthetetlen feladatokat kapok majd. 

Elindultunk a munkahelyemtől kifelé, a főbejárat felé, és csak annyit mondtak nekem, hogy kimegyünk valahová valamit csinálni és hogy készüljek fel, mert ez olyan lesz, de olyan...de én akkor már az izgalomtól és az ijedtségtől nem is nagyon hallottam szinte semmit. Akkor nem tettem, mert nem jutott eszembe, de arra kellett volna emlékeztetnem magam, amit heteken át hallottam tőlük: hogy mennyire jó lesz, mennyire szuper lesz és ha ez ott eszembe jutott volna, biztos, hogy erősen csökkentette volna a szorongásomat. Így viszont csak ijedt voltam és féltem azalatt a háromszáz méter alatt, amit megtettünk a kapuig. Az intézményi porta előtt megálltunk, mert az én drágáim előhúztak egy szembekötőt, természetesen rózsaszínt, hogy tegyem fel, mert innen nem szabad látnom semmit addig, amíg az ellenkezőjét nem mondják. Tehát innen úgy fogunk tovább menni, hogy nekem be lesz kötve a szemem és majd ők vezetnek.

Akkor már a lábam is remegett.

Két oldalról belém karolva vezettek ki a főbejáraton és mentünk még néhány lépést, majd megálltunk. Várunk egy picit, mondták..., és még egy picit..., és most már mindjárt levehetem a kötést..., és még egy picit nem..., de most mindjárt igen..., és mindenki hangja annyira izgatott volt, hogy éreztem, valami különlegesen nagy dolgot készítettek nekem elő. 

És akkor már nem féltem. Tulajdonképpen nem is tudom, hogyan tudott a szorongásom, az ijedségem és a félelmem egy szempillantás alatt elillanni, de elillant. Nyoma sem maradt. 

Tudod, mi maradt helyette? Az izgalom és a bizalom. A jóleső és végtelenségig felturbózott izgalom és a bizalom,  mert hirtelen eszembe jutott, hogy megbízhatok az én drágáimban. Ugyan nem tudtam, mit találtak ki nekem, de azt biztosan tudtam és éreztem, hogy valami nagyon-nagyon jót akarnak nekem.  

És akkor szóltak, hogy levehetem a szememről a kötést. 

Levettem.

Abban a pillanatban egy hatalmas hófehér limuzin állt meg előttem. Kiszállt a sofőr és tudtam, hogy igen, ez az autó értem jött. 

Értem jött egy limuzin.

Egy kisvárosban vagyunk, ahol nem fordult meg limuzin szerintem még soha, én legalábbis még sosem láttam itt, de nem is ismerek olyat, aki látott volna itt ilyet, olyan emberről meg nem is tudok, aki ült volna benne. Pesten láttam csak egyszer, de hát ez nekem a luxus luxusa, soha eszembe nem jutott volna, hogy valaha egy ilyen autóba ülhetnék egyszer akár én is. És most itt áll előttem a hófehér limuzin és a sofőr csak arra várt, hogy beüljek.

Félre ne értsd, akkor, amikor megállt előttem, akkor én semmire sem tudtam gondolni. Akkor semmi nem volt a fejemben, teljesen üres és gondolattalan voltam, csak a szívem akart kiugrani a helyéből és valószínűleg remegtem. Visszanéztem ezerszer már a videót és láttam, hogy sok hosszú másodperc telt el némán, mire kitört belőlem egy olyan leírhatatlan öröm, amit meg sem próbálok leírni, mert nem lehetséges. Valami olyasmi, amikor a semmiből hirtelen kirobban valami. Vagy ilyen lehet, amikor kitör a vulkán. Vagy amikor a csendbe hirtelen betör egy óriási  robbanás. Abban a néhány másodpercnyi robbanásban érzelemben és hangban is erős voltam. Ösztönös, vademberes, vadállatias, kirobbanóan boldog. Nem, nem is csak boldog. Nem is tudom, mi voltam.  

Beültem a limuzinba valahogy, és beültek a többiek is. Visszanézve a videót, láttam, hogy amint elindult velünk az autó, még nem voltam magamnál, még nem volt tudatom, csak érzelmek voltak, nagyon mélyről feltörő érzelmek: hitetlenkedés, földöntúliság, zsibbadás és szinte fizikai rosszullét. Torokszorítás, kiugrani készülő szív, mellkasszorítás és hányinger.

Érted? Fizikai tüneteim voltak.

Az első megállónk az erdei tornapálya volt, ahol kiszálltunk a limuzinból és elkezdték nekem énekelni a Próbálj meg lazítani című dalt, Hofi Gézától. Még itt sem voltam magamnál, még itt sem tértem vissza a valóságba. De itt történt valami nagyon fontos fordulat, itt kezdtem el ugyanis sírni. Nem is sírni, hanem egyenesen bőgni. Mélyről előtörő, fel- és kiszakadó, bömbölő sírás volt ez, ami végül visszahozott a valóságba. Mire a második megállónkhoz értünk, az anyukámhoz, ott már beszélni is tudtam, hiszen én hívtam ki őt az utcára, én mutattam neki a hófehér limuzint és örültem az ő örömének. Itt a Mama kérlek című Koncz Zsuzsa-dalt énekelték nekem, amin persze csak sírni lehetett, de ezek már a meghatottság és a hála könnyei voltak, nem pedig a korábbi elementáris bőgés. 

A harmadik megállónk az előző munkahelyem volt, ahol már beindult a buli, elénekeltük a Nyolc óra munka, nyolc  óra pihenés című Nagy Feró-dalt, a limuzinban pedig Kowalsky szólt, nem, nem szólt, hanem bömbölt és mi tomboltunk. Timi pezsgőt is hozott, mégpedig olyan különlegest, hogy akárkinek meséltem eddig róla, senki nem látott vagy ivott még ilyet: valódi aranylemezkék úszkáltak benne. Én sem hallottam ilyenről soha, de nagyon-nagyon finom volt és ezzel a pezsgővel a luxus luxusa életérzést is sikerült még jobban megerősíteni. Buli volt, buli, buli, háromszor is buli!

A város útjain, ha nem is állt le a forgalom, de mégis majdnem, hiszen mindenki, igen, mindenki nézte, bámulta, fotózta és videózta a luxusautót, amikor pedig kiszálltunk mi, a jókedvű és hangos, bulizós társaság, bennünket is videóztak és integettek nekünk. A negyedik megállónk a kedvenc fagyizómhoz közel volt, a város főterén, ahol természetesen Bikinit énekeltünk. Aztán a kisvárosunk főterén gurult végig a hófehér limuzin, majd a Polgármesteri Hivatal oldalához hajtott velünk, ahol az Azok a boldog szép napokat énekeltük és ott is nagyon hangosak voltunk. Közben szólt a Kowalsky is, énekeltünk és nevettünk...

...és a limuzinnal beírtuk magunkat a város történelmébe is.

Mert kérem szépen, ebben a városban ilyen még nem volt!

És ezt én kaptam ajándékba a drága kis csapatomtól.

(Folyt. köv. Igen, még mindig van folytatás.)

Miután kiszabadultam a szobából, Krisztivel utolsó simításként összehangoltuk a szövegemet a zenékkel és a ppt-vel. Ezeket a 41 év munka visszatekintésére állítottam össze és ő segített a technikai feladatokban előzetesen is, és segít majd akkor is, ha elkezdődik a nyugdíjas búcsúztatás ünnepi része, hogy minden rendben legyen. Akkor szólaljon meg a zene, amikor kell, akkor váltson diát, amikor kell, mikor halkítsa a zenét, mikor induljon a filmrészlet és mennyi ideig menjen, tehát megbeszéltük a részleteket. 

Hetekig dolgoztam a szövegen. Újra meg újra átírtam, kivettem belőle, hozzáírtam és átszerkesztettem, de a tartalmával, a leglényegesebb részekkel kezdettől fogva tisztában voltam. Tudtam, mi mindent szeretnék elmondani, a hogyant viszont jól meggondoltam. Biztos voltam a zeneválasztásaimban is, tudtam, hová, melyik életszakaszomhoz milyen zene illik és reméltem, hogy a munkatársaim és a meghívott vendégeim olyan nyitottan és szeretettel, befogadásra készen hallgatják majd, ahogyan összeállítottam.

A kis ünnepség 11 órakor kezdődött és nemcsak a munkatársaim, hanem én is csupa izgalom voltam. De előbb a  munka, vagyis az utolsó munkanap utolsó munkaórája következett. 

Kata, akivel közvetlenül együtt dolgozom már sok éve, ezt az utolsó együtt töltött órát is emlékezetessé tette és olyan ajándékot talált ki és adott nekem, ami a munkámhoz , illetve a közös munkánkhoz kapcsolódóan a lehető legszemélyesebb és amin hosszú perceken át csak sírni lehetett.

És hát mi sírtunk is rendesen.

Aztán összenéztünk és az utolsó órát olyan összhangban, olyan magától értetődő természetességgel, rutinnal és csupa-csupa szeretettel "vezényeltük le", hogy még olyan dolgok is eszünkbe jutottak, amiket már nagyon régen csináltunk. Amikor az utolsó rutinhoz értünk, megint sírtunk, mert mindketten tudtuk, hogy ez így már soha többé nem fog megtörténni még egyszer.

Ezután elkezdtük készülődni, mindenki szépen felöltözött, a kis rúzs is felkerült, a frizura-igazítás is megvolt, megérkeztek a vendégek is.  Köszöntöttem mindenkit, majd elmondtam, amit szerettem volna, megszólaltak a zenék is ott, ahol kellett, a filmrészlet is ott volt, ahol kellett, minden pont úgy sikerült, ahogyan szerettem volna. Volt egy kis pityergés, de csak épphogy, mert a nyugdíjba vonulás tulajdonképpen egy vidám esemény, hiszen megéltem, hogy nyugdíjba mehetek, egészséges vagyok és jól vagyok. Mégis, egyben valami nagyon fontosnak a vége is ez, néhányszor tehát meg kellett törölni a szemünket. De az a fontos, hogy elégedetten tekinthettem vissza és aktívan, optimistán nézhetek előre. Van tehát mit ünnepelni. 

A majdnem egy órás kis ünnepség után jött a következő meglepetés: átmentünk néhány finom falatra a másik szobába, oda, ahová eddig be sem nézhettem. 

Most én léphettem be oda elsőnek és hát bizony, leesett az állam. Úgy volt megterítve, úgy volt feldíszítve, úgy volt még a szalvéta is hajtogatva, mintha esküvő készülne. Az asztalterítő és a szalvéta színe az egyik kedvencem, a napsárga volt, lufik az ablakok előtt és a mennyezeten, virágcsokrok az ablakban. Minden a helyén, a tányérokat, terítékeket, poharakat lehozták a konyháról, a hidegtálakért is elmentek az én drágáim időben, azokat is az asztalokon úgy rendezték el, olyan elegánsan, mint egy állófogadáson. 

Alkalomhoz illő és elegáns volt az egész, alig akartam hinni a szememnek, hogy ennyire minden apró részletre figyelmesek velem. Az az igazság, hogy én ezt eleganciát, ezt a gáláns összhangot ki sem tudtam volna találni. Nagyon megható volt látni, hogy mennyire várták, mit szólok majd hozzá és mennyire sikerült a meglepetés, de alig tudtam valamit mondani, csak azt talán, hogy köszönöm, nagyon szépen köszönöm és hogy nahát, még ezt is kaptam, még ez is az én ajándékom.

Csillogtak a szemek.

Timi még utolsó simításként megigazított egy-két dolgot, aztán ettünk a finomságokból, közben Kata és Timi nagyon figyeltek, hogy minden rendben legyen és hogy mindenkinek legyen minden. Én tulajdonképpen nem is a vendéglátó házigazda voltam, pedig annak kellett volna lennem, de ők ezt a feladatot is levették a vállamról.  Ők voltak azok, akik a házigazda gondosságával figyeltek mindenre, én csak az ünnepelt voltam.

Hát hogyan lehet ezt megköszönni?

A hidegtál után behozták a tortámat, a cukormentes trüffeltortát a negyvenegy szál gyertyával, amit segítettek meggyújtani, majd kívántam valamit és kétszuszra sikerült is elfújnom. Taps, falatozás, isteni finom torta, de éreztem a sürgetést, mert annyit elmondtak az én drágáim, hogy a meglepetés időre érkezik. Hamarosan. Sőt, mindjárt. Úgyhogy mindenki nyelje le az utolsó falatot és...indulás. Hogy hová? Azt természetesen nem mondták meg, de az izgalom a tetőfokára hágott.

És akkor elkezdtem félni.

(folyt.köv.)

Negyvenegy év munka után jöjjön a megérdemelt nyugdíj.

Így döntöttem az év elején és el is indítottam a hivatalos eljárást. A közvetlen munkatársaim már akkor elkezdtek puhatolózni, hogy vajon mit szeretnék a a nyugdíjba vonulás alkalmából emlékbe kapni tőlük. Sokat nevettünk már az ötletelgetés közben is, ravasz és pikáns képzelgéseink voltak, de ami a végeredményt, a megvalósult ajándékomat illeti, arra a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Én ugyanis csak annyit kértem, hogy ne tárgyban gondolkodjanak, hanem valamilyen közös élményben, hogy ne csak én örüljek az ajándéknak és ők ne csak az én örömömnek örüljenek, hanem legyen az élmény közös, éljünk át együtt valami nagyszerűt közösen. 

Egy kirándulásra gondoltam és javasoltam is, hogy menjünk el az ország valamelyik leg- pontjára, például legyen a legmagasabb pont, a Kékestető (és ennél alább ne is adjuk). Tavaly voltunk ott együtt, akkor nem jutottunk el a vágyott Sas-kőhöz, ezt azóta is százszor emlegettük és terveztük is, hogy egyszer úgyis megkeressük, és ha megtaláljuk, márpedig meg fogjuk találni, felülünk a kőre és onnan nézünk szerteszét. Eszünk, iszunk, énekelünk és hát akkor legyen ez az én ajándékom.

Végül nem ez lett, hanem a jeles napon egy ennél sokkal-sokkal egyedibb és lélegzetelállítóan gáláns ajándékot kaptam a drága kis csapatomtól. De kezdjük az elején, mert a főajándék előzménye is szívből jövő és szívhez szóló meglepetések sorozata volt. 

Az utolsó munkanapom május 31. volt, a visszaszámlálást húsz nappal korábban kezdtük el. Minden napra kitaláltunk valami kihívást, élményt vagy játékot, olyat, amit gyerekkoromban csináltam utoljára vagy talán még sohasem, és éppen itt az ideje, hogy ötven év után újra megtegyem, vagy éppen az életben először végre megtegyem. Például hintáztam, amit nem tettem legalább ötvenöt éve, aztán befonták két copfba a hajam, mint utoljára kislány koromban, ickáztam és kifestettem vörös rúzzsal a számat, amit eddig sosem tettem. Énekeltem ál-mikrofonba karaoke-szerűen egy vállalhatatlan Blues Company-dalt és önfeledten, sőt gátlástalanul táncoltam hozzá a szöveghez illő módon és volt dallamtapadásos napom, amikor csak azt énekeltem, hogy: Hurrá, nyaralunk, hadd lobogjon a hajunk, és lobogtattam is hozzá rendesen. Egyszóval őrült voltam és őrült módon örültem minden közösen megélt boldogságos pillanatnak.

Személyes ajándékokat is kaptam. Minden ajándékban ott vagyok én, csak nekem szóló szívből jövő tárgyak ezek, tehát végtelenül személyesek és nem is szólhatnak másnak. Minden színnek, jelnek, tárgynak értelme és jelentése van, ami egyedivé, nekem szólóvá teszi őket, és emiatt is csak én kaphattam meg őket.  Minden tárgy kifejezi azt a végtelen szeretetet, amivel az én drágáim körülvettek engem. Szívből jövő kincseket kaptam.

Közben persze tudtam, mert észleltem, hogy a háttérben lázasan megy a búcsúajándékom körüli szervezkedés és titkolózás. Az én drágáim olyanok voltak, mint a gyerekek. Összeültek kupaktanácskozni és elhallgattak, ha hallótávolságba értem, összekacsintottak, ha odanéztem és mindent, de mindent a legnagyobb titokban tartottak a legeslegutolsó pillanatig és mivel feszítette már őket nagyon a titok, annyit mégiscsak megsejttettek velem, hogy nem tárgy lesz, hanem olyan valami, amitől, már elnézést, de be fogok pisilni. Ami egy életre szól. Amit még az unokáim is emlegetni fognak velem kapcsolatban, ha ők maguk is megöregednek. Vagyis legenda leszek. 

Végletekig felfokozott kíváncsisággal így vártam én a május 31-ét és az én drágáim is éppen így várták. Láttam a szemükben a csillogást, láttam a huncut mosolygásokkal kísért összehajlásokat és a mérhetetlen izgalmat, hogy úgy lesz-e, ahogy eltervezték, úgy történik-e, ahogy megszervezték és hogy én úgy fogok-e örülni, ahogyan remélték és szerették volna. 

Május 31-én reggel, ahogy közeledtem a munkahelyem felé, szokás szerint bekukkantottam az ablakon, ahol reggelente meg szoktam a munkatársaimat pillantani, most viszont nem láttam őket, csak a színes lufikat. Már ettől meghatódtam, amikor pedig elém jöttek és szóltak, hogy ne nézzek a  vendéglátás helyszínéül szolgáló szoba felé és főleg be ne lépjek oda, akkor már tudtam, hogy meg is terítettek. Ez olyan figyelmesség volt és olyan szép gesztus, amitől könnyekig hatódtam. Ezek voltak az első könnyeim azon a napon, és akkor még nem is láttam, hogyan díszítették fel a szobát és milyen elegánsan terítették meg az asztalokat. 

Átöltöztem az utolsó munkanapomhoz, közben becsukták rám az ajtót, hogy ne lássam az utolsó simításokat és ne halljak "A Titokból" egy hangot sem. Amikor már kijöhettem a szobámból, nem nyílt ki az ajtó. Hiába nyomtam a kilincset, nem nyílt. Először azt hittem, ez is a titok része, de nem, mert ők is próbálták kinyitni kívülről, de nem sikerült. Mi ez, ha nem egy jel, hogy ne menjek el innen nemhogy nyugdíjba, hanem egyszerűen sehova. 

Végül szóltak a karbantartóknak, akik elkezdtek előbb finomabban, majd határozottabban engem kiszabadítani, közben kinyitottam az ablakot és onnan kihajolva nekem bent eredtek el a könnyeim, a legközvetlenebb munkatársamnak, a szobatársamnak pedig kint. Mi ketten ugyanis még jobban értettük ezt a jelet. A mi kettőnk szobájának az ajtaja még soha nem záródott be, sem magától, sem kulccsal. Az épületben más ajtóval már előfordult ilyen, de a mienkkel még sosem, megértettük hát, hogy ez az ajtó-rámzáródás egy eléggé egyértelmű üzenet, nem is lehet más. 

(folyt.köv.)

Vannak napok, amikor minden úgy sikerül, ahogy szeretnéd. Tudod miért nincs mindig így? Azért, hogy meg tudd becsülni, amikor így van.

Van a Bükkben egy kis falu, annak szélén áll egy ház. Ott gyűlik össze időnként a család.

A családunk.

Három generáció találkozik ilyenkor és tölt együtt pár órát.  Találkoznak egymással a tesók, a harmincasok, aztán az unokatesók, az apróságok, és ott vagyunk  mi, az "ötvenplusszosak".

Mi szülői és nagyszülői "minőségünkben"  ilyenkor megfürdetjük a családunkat az ölelésekben, a simogatásokban és a puszikban. Megfürdetjük őket a szeretetünkben és közben mi magunk is megfürdünk. Nem, nem csak megfürdünk. Lubickolunk. 

Az ilyen alkalmak örökre szívbe íródnak.

Ilyen volt tegnap, május 28-án is.

Már előző nap mindent megbeszéltünk, csak a legfontosabbat nem, azt, hogy mikor érkezünk, ugyanis azt mi sosem tudjuk előre. A munka (amiből élünk) természete szabja meg, hogy egyáltalán mikor tudunk elindulni itthonról vagy  máshonnan, talán éppen száz kilométerrel  közelebbről vagy távolabbról. Az biztos volt, hogy az elindulásunk délig nem lehetséges. Mindenesetre korán megebédeltünk és útra készen álltak a holmik is, amiket vinni akartunk, hogy amikor kigyullad a zöld lámpa és indulhatunk, már ne teljen az idő ilyesmivel. Nem volt még éppen dél, amikor eldördült a startpisztoly és nem értünk még ki a városból, amikor megszólalt a telefon, hogy jövünk-e már, hol járunk és mikor érkezünk. 

Két kötelező megállónk szokott lenni, az egyik egy szuper kis bisztró két településsel odébb tőlünk, ahol mindig előre megrendeljük a finomságokat és hirtelen felindulásból veszünk egy kis útravalót magunknak is, persze. A másik a poroszlói cukrászda, mert a Tisza-tó környékén ott van a legjobb fagyizó és annak az öt perces megállónak mindig bele kell férni az időbe. Bele is fér.

Óóó, és mindig van egy "kötelező" harmadik megálló is, az már a hegyek között, ahonnan nagyon szép a kilátás a hegyoldalra és ott szoktunk lemenni a Laskó-patakhoz is. Ez is csak pár perc, mert mindig sietünk, de ez a patak annyira jelképes nekünk, hogy ki nem hagynánk: a Bükktől folyik a Tisza-tóba, mintha nem csak a vér, hanem a víz is összekötné, ami összetartozik.

A városunk határában nagyon tiszta időben és nagyon éles szemmel időnként látható a Mátra, a "bisztrós" település határában pedig már egészen jól látható, Tiszafüredtől pedig a Bükk látványa kísér bennünket. Amikor  elhagyjuk Poroszlót, az országút átvezet a kis Laskó-patak hídján és ilyenkor szoktam mondani, hogy innen akár a patak mentén gyalogolva is odaérhetnénk már, pedig dehogy, még egy 50 km biztos van előttünk.

Most a hegyek közé beérve kivételesen nem álltunk meg  a pataknál, mert én már tudtam, hogy a tanösvényt fogjuk végig járni és az érinti majd ezt a részt is. Igen, ez az egész tanösvény-bejárás az én ötletem volt és  előkészületként jól felbiztattam a családtagok közül kettőt a kilencből, én voltam a harmadik, mi voltunk tehát azok, akik nagyon menni akartunk, a többiek viszont nem nagyon. Pontosabban volt, aki egyáltalán nem, volt, aki csak egy kicsit akart és volt, aki csak akkor, ha nem kell egy métert sem mászni, ami ugye egy hegyvidéken azért eléggé biztosan kizárható.

Az odaúton tehát nem a harmadik szokott helyen álltunk meg, hanem a tanösvény táblájánál, az egyik, szerintem leglátványosabb állomásnál,  a Nagy-oldalnál, a Nagy-kőnél. A varjúhájjal és kövirózsákkal benőtt hatalmas sziklakertet meg sikerült csodálni, de nem tudtam még a térképen sem értelmezni, hogyan vezet innen út a patakhoz, de tudtam, hogy lesz majd, aki tudja.

Megérkeztünk a falu széli kis házikóba, a hatalmas hegyoldal hatalmas paradicsomkertjébe, fürödtünk és lubickoltunk a találkozásban, és hát tulajdonképpen elfürödtük és ellubickoltuk a tanösvényre szánt időt. Mire észbe kaptam, már a vacsora előkészületei kerültek szóba a tanösvény helyett. Pedig a nyolcévessel alaposan "felmotiváltuk" magunkat, ő újra megkérdezett mindenkit, hogy eljönne-e és hogy mikor induljunk, de valahogy csak nem mozdult senki. Nekem jól el is magyarázta az utat, mert én ismertem ugyan már néhány szakaszt belőle korábbról is, tehát, hogy úgy mondjam, nemcsak térkép volt e táj, mégsem állt össze a fejemben, hogyan fogjuk megkerülni a hegyoldalt a Hazalátó-réten át úgy, hogy még a Laskó-patak is útba fog esni. Mire elképzeltem és megértettem, már biztos volt, hogy nem tudunk most menni.

Végül a tanösvény első állomásáig mégis sikerült eljutnunk.

Elmentünk ugyanis a forráshoz, onnan hoztuk a vizet a vacsorához, vagyis összekötöttük a nagyon kellemeset a nagyon hasznossal és sétáltunk egy rövidet, természetesen a három generáció legalább hatféle tempójában. Ott újra megnéztük a térképet. Most már egészen pontosan értettem, honnan, hová és hogyan vezet a tanösvény és ha lehet, még motiváltabb lettem. Legközelebb biztos, hogy végig fogjuk járni.  

De tudod, nem a tanösvény a lényeg, dehogy az. 

Hanem az, hogy megfürdettük a családunkat az ölelésekben, a simogatásokban és a puszikban. Megfürdettük őket a szeretetünkben és közben mi magunk is megfürödtünk. Nem, nem csak megfürödtünk. Lubickoltunk. 

Az, hogy a családommal a Jóisten tenyerén éreztem magam egy egész délutánon keresztül, na, az a lényeg.

Ahogyan az ősszel radikálisan visszametszett levendulánkban nem láttam akkor a tavaszi újrahajtás és a rengeteg virág ígéretét, úgy nem láttam optimistán a saját tavaszomat sem. Nem hittem volna, hogy egyáltalán kihajt a levendula és nem hittem volna, hogy igazán lesz okom örömre nekem is. Egyik bajt követte a másik, egyik döntéshelyzetet a másik, és feladataim is lettek hirtelen bőven. 

Pedig bízhattam volna abban, hogy a rossz után jön a jó és sok rossz után egyenesen a rengeteg jó, de amikor benne vagy nyakig a rosszban, te sem tudsz erre gondolni.

Vagy igen? Hogy csinálod?

Mert én csak próbáltam elviselni a helyzeteket egyiket a másik után, és egyszer csak tényleg jobb lett valahogy.

A tavasz meghozta az én örömömet is és nem csak a telebimbós levendula okán. Sosem volt kedvencem ez az évszak, de az idén valahogy több jó dolgot tudok kapcsolni hozzá, mint eddig, úgyhogy most barátok vagyunk.

Május 31-én dolgozom utoljára aktív munkavállalóként. Húsz nappal ezelőtt elkezdtem a  visszaszámlálást és egyre türelmetlenebbül, határtalan örömmel várom a végét. Várom a megérdemelt pihenést, a nyári láblógatást, a nyaralást, a kirándulásokat, a koncerteket és a szabadtéri színházi programokat. Várom a nyugdíjas éveket. 

Jó lesz, és most is jó. Várni valami elképzelt, de hamarosan nagyon is valóságos örömre, az maga a késleltetett öröm. Ha már május a szerelem hónapja is, ugye.

Szóval igen, öröm van. Több szempontból is nagyon nagy öröm.

De ilyenkor mindig megszólal egy figyelmeztető csengő a fejemben, hogy vigyázzak, nehogy korai legyen az az öröm.

Neked is megszólal? És hogyan hallgattatod el? Én például úgy, hogy  gyönyörködöm a virágzásra kész levendulánkban és rengeteget énekelek mostanában. Például Tolcsvay Bélát:

Amikor ilyen szép zöld színekkel hirdeti a természet az élet gyönyörűségét, én sem panaszkodom. Nem panaszkodom, mert nincs miért. Ez a világ a létező világok legjobbika, mondta volt Pangloss mester: "Minden jól van, minden jóra fordul, minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon."  Hát nincs igaza?

Mennyi irónia elfér egyetlen mondatban, ugye?

Nem vitatkozom, különben is nagy tisztelője vagyok Voltaire-nek, meg hát tudjuk, minden nézőpont kérdése. A világ jó, mert... A világ nem jó, mert... Érvek sokaságát lehetne mindkét állítás mögött felsorakoztatni. Könnyítsük meg a dolgunkat és nézzük azt, amitől a világ jó és ha reális szeretnék lenni, azt mondanám, hogy tegyük mindezt kiábrándultságunk teljes tudatában.

Na akkor.

A május több okból is csodaszépen indult. Anyák napján köszönthettem az anyukámat, aztán 3-án volt a születésnapom, idén betöltöttem az 59. évemet. Egészséges vagyok, jól vagyok és hálás vagyok, hogy élek. Ezt a mondatot egész nap mantrázhatnám, annyi sok okom van arra, hogy hálás legyek és tényleg az is vagyok.

Az idei év májusa az aktív éveim utolsó hónapja, júniustól ugyanis már a felmentési időmet töltöm. Nagyon szeretem a munkámat, nagyon jól érzem magam a munkahelyemen, értékelem, hogy nagyon jó emberekkel dolgozom együtt, de elég volt. Negyvenegy év után jöjjön a következő életszakasz.  Most már csak 17 munkanapom van hátra és minden napra kigondolok valamit, amit eddig nem tettem meg, mert pl. nem mertem megtenni vagy fel sem merült az igény bennem, hogy megtegyem. Egy nap, egy ötlet. Hagyom, hadd jöjjön belőlem kifelé, ami kikívánkozik. Erről majd még bővebben fogok írni.

A sok munka miatt az utóbbi időben nem voltunk nagyon aktívak a szabadidős programok tekintetében, de azért eljutottunk Kowalskyék szuper jó koncertjére, jártunk a Mátrában, a Bükkben és még a Dunakanyar kapujában is, és persze elkezdődött a fagyi-szezon. Mi azzal nem nagyon tudunk betelni. Fagyizunk  fagyizóban és cukrászdában, de itthon is mindig tartunk jégkrémet. Ennek folyományaként stabilan rekedt a hangom és a torkom sem az igazi, de hát úgy kell nekem, ha a kutyaharapást még mindig szőrével gyógyítom.

Szóval, kedves Pangloss mester, ha a világot leszűkítem a saját minivilágomra (és ha szeretnék egy kis nyugalmat magam körül, ezt kell tennem), egyetérthetünk. Most minden a lehető legjobban van. Kopp, kopp, kopp.

És még háromszor kopp, kopp, kopp, hogy így is maradjon.

És még háromszor, hogy sokáig így maradjon.

(Tout se passe tres bien, j'espere, tout restera toujours bien.)

Az élet, persze.

Jó, nagyon jó, ha van kivel megosztani az ágyat és az asztalt, van kinek elmondani a jót és a rosszat, van kit meghallgatni, ha fontosnak érzi, hogy elmondjon jót és rosszat. Én itt vagyok és ő is itt van, mi itt vagyunk egymásnak, és kérlek, ne vedd pátosznak, de ez egy örök időkre szóló elköteleződés.

Néha, mint ahogy ez a két szép holland tulipán a kertünkben, nem egyfelé, hanem két irányba nézünk mi is, de a hátunk akkor is egymásnak van vetve. Ahogy a tulipánok, mi is megtámasztjuk egymást és aki ismer bennünket, tudja, hogy mi is olyan közel vagyunk egymáshoz, mintha egy tőről fakadnánk.  Pedig sok mindent máshogy látunk, bizonyos nézeteink annyira távol vannak egymástól, hogy annál távolabb már talán nem is lehetne, de éket ez sem tud verni közénk. Kevés dolog van, amit egyformán, vagy akár csak hasonlóan látnánk, mégis békében élünk és szépen élünk. 

Szép ez így, nagyon szép, de ne hidd, hogy magától lett ilyen. Nem, nem. Nagyon sok munka, lemondás, áldozathozatal, alkalmazkodás és elfogadás van mögöttünk és lehet, hogy még előttünk is. Már több, mint harminc éve elköteleződtünk egymás mellett, és bár volt, hogy rezgett a léc, eltörni sosem hagytuk. Mi így alkotunk egy párt, és igen, az élet párosan szép.

(Résumé: La vie est magnifique, beaucoup plus, si nous sommes deux. C'est trés bon, si nous sommes ensemble dans le lit et chez la table et il y a guelgu' un, qui m'écute et qui j'écute, quand se passe quelgue chose et nous voulons la raconter, Je suis ici et il est aussi ici, nous sommes ensemble déja depuis trentes années. Ca était  parfois pas facile, la vie est difficile souvent chez nous, aussi. Mais nous avons beaucoup travaillé et on peux dire, notre vie est vraiment notre résultat, notre succés.)