Ha nyílnak a tavaszi kék ibolyák, márpedig nyílnak, akkor hamarosan az erdő is kizöldül. Most, szinte egyik napról a másikra az apró rügyekből kipattantak a levélkék, de még nem minden fán van így, viszont vannak már virágzó fák is. Az összképet tekintve az erdő még mindig nem mutatja az igazi tavaszi arcát, de ez nekem egyáltalán nem baj, sőt. A szénanáthám köszöni szépen, így is nagyon élvezi a tavaszt, fürdik a pollenekben, lubickol a napfényben, a szelet pedig különösen élvezi.

Így hát szemcseppel és más allergia-gyógyszerekkel indulok az erdőbe, de ezeket csak biztonsági okokból viszem magammal, mert nem segít különösebben egyik sem. Az idén is idejében érkezett az allergiám, órát lehet igazítani hozzá minden évben, és tartósan itt is marad egészen az első őszi fagyokig, hogy még egy színt vigyen az amúgy sem színtelen életembe. Nem baj, már megszoktam. Ha időnként könnyebb egy kicsit - ez azt jelenti, hogy száz papírzsebkendőnél kevesebbet használok el egy nap alatt -, csodálkozva szoktam szétnézni magam körül, hogy mi történt a világgal és ébren vagyok-e egyáltalán. Érdekes ugyanis, hogy alvás közben békén hagy, de hát csak nem aludhatok mindig. Elaludni persze nem könnyű vele, de ha sikerült, utána már nem ébredek fel rá. Ez azért nagy könnyebbség. Hiába no, az évtizedek alatt összeszoktunk.

Az erdőben, amikor tömegesen nyílnak az ibolyák, jó kis illatfelhő alakul ki körülöttük, ami cseppet sem könnyít az allergiás orrom és szemem egyébként is meggyötört állapotán. Sokan lehajolnak a kis ibolyákhoz (mint ahogy én is egy gyors fotó erejéig), hogy még közelebbről láthassák és még töményebben fürödhessenek meg az illatban, én viszont könnyező szemekkel azokat az erdőrészeket vadászom, ahol kevesebb van belőlük.

És most olyat írok le, amit a környezetemben senki, de senki nem tud megérteni, de nem baj, akkor is így van nálam: ha megjelenik a tavaszillat a levegőben, reménykedve elkezdem a visszaszámlálást egészen novemberig. Mert éljen az ősz és a tél és nem csak az allergia miatt! 

Elképesztő, mennyi örömöt tud nyújtani egy pici kert, nem is hinnéd. Persze most nagyra vagyok magammal, mert majdnem teljesen kész vagyunk a tavaszi (alap)kertrendezéssel és most naponta többször is kimegyek gyönyörködni, nem csak a munkánk eredményében, bár elsősorban abban, hanem a növények élni akarásától is oda vagyok meg vissza. 

Csak egy példa.

Képzeld el, tavaly, de lehet, hogy inkább tavalyelőtt, már nem emlékszem, ajándékba kaptam három kis cserépben nevelt nárciszt, de az is lehet, hogy jácintok voltak. Bent tartottam a szobában, amíg el nem virágoztak, aztán azzal a szándékkal tettem ki cserepestől a kertbe valahová, hogy majd ősszel elültetem őket.

Később teljesen elfeledkeztem róluk. Tavaszra jött a nyár, nyárra jött az ősz és a tél, így forgott az évkerék szépen egyszer vagy talán kétszer is körbe. A kis nárciszok, vagy jácintok magukra hagyottan vegetáltak valahol, számkivetetten.

Tegnap, amikor a teraszt rendeztük, egy kupac lim-lom között elém kerültek a mostanra teljesen kiszáradt hagymák. Nyilván valamikor kivettem őket a cserépből, hogy majd elültetem, aztán gondatlanul ott hagytam és elfelejtettem az egészet. Gondolj bele, micsoda időjárási viszontagságoknak voltak kitéve egy vagy akár két esztendőn keresztül. Eső áztatta, nyári hőség szárította, téli hideg fagyasztotta, és ők csak vártak. Várták, hogy majdcsak lesz velük valami.

Mostanra annyira összeszáradtak, hogy el is indultam velük a komposztáló felé, hiszen meg sem fordult a fejemben, hogy élet lehet bennük. Csak megszokásból forgattam a kezemben a töpörödött hagymákat és - ahogy Fábry mondaná -, gondatlanságom tudatának teljes zárójelbe tétele mellett, vagyis minden különösebb  bűnbánat nélkül vetettem rájuk néhány pillantást. 

És mit láttam?

Mindhárom hagyma kihajtott. A szinte összeroppanthatóan csontszáraz, látszólag reményvesztett hagymák mégsem adták fel és a párás levegőből, őszi-téli csapadékból, már amennyi érhette őket egyáltalán, összeszedtek egy keveset és erőre kaptak. Három csontszáraz hagymából előtört az élet. Az Élet. A most még  aprócska, fél centit is alig elérő zöld hajtások jelezték a bánatosan várakozó hagymák vágyát az életre. 

Hát komolyan, majdnem elsírtam magam. 

Hazavártam a férjemet, aki nem mondta, hogy látod, látod, ha gondosabb(ak) lettél/lettünk volna...

Nem mondott semmi ilyet, csak velem együtt örült. A kis hagymákat nagy figyelemmel a puhára fellazított földbe tettem, előtte megsimogattam, utána pedig még jól meg is locsoltam őket. Ma reggel az első utam bűntudattal, a már nem zárójelbe tett gondatlanságom tudatával jól megterhelve hozzájuk vezetett. 

Nem, ma reggelre még nem történt semmi, vagyis semmi szemmel látható. De szeretném hinni, hogy a mélyben azok a kis töpörödött hagymák most hálásan simulnak össze az enyhén nedves, finom, laza földdel és boldogan adják át magukat a növekedésnek. Nem azért, mert én megérdemlem, hanem mert "az élet él és élni akar".

A képen egy örökzöld kecskerágót láthatsz, a kis hagymák ugyanis nem voltak fotózható állapotban. De ez a kecskerágó is példamutató. Úgy hajt, mintha az egész kertet el akarná foglalni, hogy harsogó zöldjével minél nagyobb területen hirdethesse a reményt: látod, mégis tavasz lett, látod, pattannak a rügyek, látod, újraindította magát az élet.

És meglátod, béke is lesz. 

Nagy öröm a kiskert, na.

Egy kisvárosi pici, buja kert a miénk, tele van növényekkel, mi már szinte nem is férünk el benne. Tudjuk, hogy legalább  az évszakváltásokkor illik elvégezni az alapmunkákat, de nekünk még ez sem sikerül mindig. Most sikerült.

A kert egyharmadát tegnap megcsináltuk. Olyan megelégedett örömmel néztem az egyharmados művünket, mintha a világot váltottuk volna meg. Mert mit is tehet az ember, ha a világ kusza körülötte? Rendet tesz a saját világában, abban a kicsiben, ami rá van bízva. 

Tegnap, amikor kész lettünk az egyharmaddal, úgy gondoltuk, hogy a kert további részét természetesen folytatjuk, de örök halogatóként csak azt ígérhettük, hogy majd.

Majd.

De - és ebben nem ismerek magunkra -, ma folytattuk és már majdnem kész is lett minden, még kb. egy  órányi munka van hátra. Bónuszként a terasz-szezont is megnyitottuk. Ott is volt mit rendezkedni bőven. 

Most viszont  "a gép forog, az alkotó pihen".

Igen, a gép forog, vagyis most már a növényeinken van a sor. Küzdjenek, harcoljanak a helyért tovább, mi pedig, mint eddig mindig,  engedjük őket a maguk természetességében nőni és fejlődni. Így aztán nyár elejére végképp kiszorulunk majd a nagyon buja, nagyon zöld és nekünk nagyon különleges, nagyon pici kertünkből és visszahúzódunk a teraszra. A kert helyett ott fogunk majd üldögélni és onnan nézünk szerteszét. 

Egyszer valaki, akinek három gyereke van, azt mondta nekem, hogy nem is tudja, melyikért sírjon. 

Nekem nincs három. Van viszont egy jó hosszú listám arról, hogy miért sírhatnék. A lista melyik tételével kezdjem?  Melyikért sírjak?

Ma azt olvastam egy "mitől félek?" felsorolásra válaszul, hogy nem inkább azt kellene listázni, amitől nem félünk, ami miatt nem sírunk, ami jó és amibe kapaszkodhatunk?

Szerintem nem. Szerintem előbb helyet kell adni a félelemnek. Jogosan lehet most félni, nagyon is, most helye és ideje van. Lehet listázni is a félelmeinket, lehet beszélni róla, lehet sírni is, és ha már elér a félelem-szintünk egy elviselhetetlenségi határt, akkor elmondhatjuk, hogy jól kiféltük magunkat és most már inkább listázzuk azt, amibe kapaszkodhatunk.

Én eljutottam arra a határra, amikor már fáj félni. Most kapaszkodásban vagyok. Már szinte látom, hogy aláírták a békét. Már szinte látom, hogy be is tartják.

Nem, nem is szinte.

Aláírják. Betartják.

És ugyan tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, mégis látom magam előtt azt, hogy csakazértis, mégis ugyanolyan. 

Olyan vagyok most, mint aki kiszínezi a világot maga körül, mert már nem bírja a színtelenséget. Legalább már válogat a színes ceruzákat közül. Kiszínezi a világot, ha nem is rózsaszínre, de már legalább nem is feketére. Illúzió ez, persze, és ebből is meg fog történni a felébredés, de addig is, legalább átmenetileg, csakazértis jó így. Itt és most jó. 

Hogy az elképzelt béke mellett mitől jó még? Például mert a fák közül kilátni az égre.Tudnék listát írni és lehet, hogy fogok is. Csakazértis.

A kertben előbújtak már egy ideje a hagymások és a liliomok, én pedig éppen elbújni készülök, ugyanis nem vagyok egy tavaszváró típus és erről már többször írtam.

Pedig a természet tudja a dolgát és e tekintetben igazán lenne mit tanulnom tőle. Persze én is érzem, hogy tavasz van - például ma is megsüttettem az arcomat a  napfényben és észrevettem a nyíló ibolyákat az árokparton, aztán az erdőben is kerestem őket -, de én inkább a ködös november lánya vagyok.

Egy picit munkálkodtam a kertben, de olyan 5 perc után abbahagytam. Szívesen gondolok az angliai városi kertészre,  Matt James-re, aki az egyik műsorban azt mondta, hogy szerinte egy városi pici kert legyen olyan sűrűn beültetve, mint egy dzsungel. Ne a használatra, hanem a látványra készüljön. A mienk pont ilyen. Ilyenkor tavasszal még éppen elfér két szék a növények között, tehát valamennyire használni is tudjuk a kertet, de ha berobban az igazi tavasz, akkor már nem fogunk elférni a növényeinktől. Akkor majd marad a látvány, amit ilyenkor, kora tavasszal azért illene egy kicsit előkészíteni.

Ennek jegyében ragadtam ma délelőtt öt percre gereblyét és elhúztam egy kupac avart A pontból B-be, teljesen feleslegesen. Megúszhatatlan ugyanis, hogy összeszedjük és a komposztálóba tegyük, ehhez viszont felesleges ide-oda gereblyézgetni. Erre jöttem rá az öt perc alatt, azonnal abba is hagytam és nem nyugtatott meg, hogy most a kupac A helyett B helyen van. 

Mai előbújásom egyébként az erdőn és anyukám meglátogatásán kívül nem sok haszonnal járt. A délután közepén visszabújtam hát és aludtam, mint az a bizonyos bunda. 

A délutáni újabb kerti terepszemle során megállapítottam, hogy a levélkupac nem szedte össze magát, de ha majd egyszer igen, azzal én akkor a tavaszi kerti munkákat befejezettnek tekintem. 

Tehát, foglaljuk össze: a tavasz előbújt, én még nem. 

Nem csak érzem, hanem tudom, hogy a világ már nem lesz olyan, mint volt. Mikor is volt utoljára olyan? Két héttel ezelőtt. 

Nem. Előbb kezdődött.

Valamikor november táján, amikor a fogam, az ínyem és a fülem egyszerre fájt és nem segített három orvos háromféle módszere sem és én több, mint három hétig éjjel-nappal fájdalomcsillapítókon éltem. A problémát végül egy negyedik orvos oldotta meg, de addigra a kimerültségtől már el is vesztettem a reményt. Akkor valahogy megingott bennem valami, pedig hol volt ez még ahhoz, ami ma van? 

Az egész januárt egy lehetőség miatt végig rágódtam, mérlegeltem és gondolkodtam, majd a hónap végén meghoztam a döntést és utána szinte rögtön beteg is lettem. A teszt szerint nem covid volt, jó, elhiszem, de akkor mondjuk azt, hogy náthás voltam igen furcsa tünetekkel. Mindegy, könnyen átvészeltem és egy hét múlva már azt hittem, enyém a világ. Meggyógyultam, bár még jó három-négy hétig hordoztam a "furcsa nátha furcsa tüneteit", de dolgozhattam, a döntést is meghoztam, ideje volt hát tavaszi-nyári terveket szőni és én bele is vetettem magam nem csak a szövögetésbe, hanem a cselekvésbe is. 

Kis idő múlva múlva elkezdhettem nagyon aggódni az anyukámért, kb. egy héten át, éjjel-nappal. És ez az egy hét volt az, ami olyan változást indított be a mindennapjaimban, amire nem készültem, nem számítottam, pedig kellett volna.  Nagyon is kellett volna.

Az egy hét alatt majdnem mindent át kellett gondolni, tervezni és szervezni, alig maradt valami, amin ne kellett volna változtatni. Nem volt könnyű, egyáltalán nem. Húsbavágó döntéseket kellett hozni, úgy, hogy tulajdonképpen nem volt választási lehetőségünk, de meghoztuk és meghoztam, megoldottuk és megoldottam. És mire felsóhajthattam, mert valahogy sikerült beállítani egy új rendet, háború lett, nem is olyan messze tőlünk, Ukrajnában. 

A biztonságérzetem megingott, a háború és a következményei miatti szorongásom újra mosolytalanná tett. Ha nincs biztonság, semmi nincs, írtam itt a blogban pár napja és úgy folytattam, hogy pedig valaminek lenni kell így is. Hiszen élünk, tesszük a dolgunkat, vásárolunk, főzünk, ruhát teregetünk és gereblyézünk. Megnézünk egy filmet, csokit eszünk, sétálunk.

Igen, így van. Vagyunk valahogyan.

De amikor tegnap kiültem a kertbe, magam is megrettentem a saját kérdésemtől: érdemes egyáltalán elvetni a virágmagokat az idén? 

Szabad-e virágot ültetni, amikor néhány száz kilométerre tőlünk vér folyik? Szabad-e a háromfogásos ebédnek örülni? Szabad-e egy viccen a hasunkat fogva nevetni? 

Teszem a dolgom, őrzöm, amit tudok, mert "az Élet él és élni akar", de közben nem csak érzem, hanem tudom, hogy a világ már nem lesz olyan, mint volt. És persze az én pici világom sem.

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

A hírek elől nem akarom elfordítani a fejem. Tudni akarom, mikor mi történik, ezért az általam fontosnak és hitelesnek tartott híroldalakat legalább óránként átpörgetem. Ez egy túlzás, tudom, elég lenne naponta mondjuk háromszor.

Az esti egy órás tornám alatt mindig valamilyen podcast-et hallgatok. Mostanában külpolitikai elemzőket, nemzetbiztonsági szakértőket választok a tornám idejére, és ez is nyilvánvalóan túlzás. Gondolj csak bele: esténként olyan fél kilenc körül elhelyezkedem a tornaszőnyegemen, elindítom a podcast-et és elindítom a mély levegő, feszítés, kifújás és nyújtás köröket, és amíg lihegek és szuszogok, közben a háború okait és esélyeit latolgatják általam nagyra tartott okos szakértők. 

Aztán mi van még?

Ó igen, ha egyedül ebédelek, ilyen ugyan ritkán van, de ha mégis, akkor az asztalnál nem vagyok egyedül. Ott vannak velem a külpolitikai elemzők, és szintén podcast-eken keresztül mutatják, magyarázzák, merre tart a világ. És a világ rossz irányba tart. Én pedig közben csak nyelem az ebédemet és minden falat megkeseredve megy le a torkomon. 

TV-t nem nézek, rádiót nem hallgatok. Nem akarok elbújni a hírek elől, tájékozódom hát onnan, amit választok. Nem ezzel van a baj szerintem, hanem azzal, hogy alig, vagy egyáltalán nem tudok az információvadászattal  leállni. 

Pedig le kell. Vagy legalább ésszerűbben kell tenni. Ha ideje van a tornának, akkor torna van és teljes odafigyeléssel. Ha ideje van az ebédnek, akkor eszünk és azt is teljes odafigyeléssel. Benne lenni a pillanatban. Tudom.

Van olyan, hogy benne vagyok a pillanatban és ilyen szinte mindig az erdőben van. Ott nincs háború, ott nincs baj, ott csak az erdő van és a lépteim az avaron.  Az erdőben az erdőt hallgatom, nézem, tapintom és szagolom. És amíg ott vagyok, addig távol kerül tőlem minden más.

Élj a most-ban, mondogatom magamnak. Élj a pillanatban, ágyban és asztalnál, vagy a francia szótárfüzettel a kezedben. Élj a pillanatban, amikor tíz percre kiülsz a kertbe és az arcodat a napfény felé fordítod. Amikor simogatod az anyukád kezét vagy beszélgetsz a szomszéddal. 

Élj a most-ban és ne halogass! Ne mondd, hogy majd holnap megteszed, megmondod, megcsinálod, megírod vagy felhívod. Tedd meg most. 

Persze.

Innen már csak egy lépés, hogy éljünk a mának. Élvezzük, amit és amíg csak lehet. Süteményt rendelünk és megesszük a második tábla csokit is. Választunk egy filmet, közben olyan közel ülünk és bújunk egymáshoz, amennyire csak lehet. Vígjátékot nézünk vagy Fábryt és Badárt hallgatunk.

Szeretsz és én vagyok az életed értelme? Igen, szeretlek és te vagy. Lesz béke? Persze, hogy lesz. Biztonságban vagyunk? Persze, igen. Fogd meg a kezem. Itt nem lesz háború, ugye? Persze, hogy nem lesz. Mondd még egyszer. Nagyon gyerekes vagyok? Igen. Ölelj meg. 

Ez így végtelenítve. 

Persze.

Néha egyszerűen csak elbújni volna jó. 

Ha már máshol nem látok összhangot, legalább ma az erdőben a fotón megörökített látvány és a hangulatom között megtaláltam. Tökéletes összhang.

Eredetileg arról szerettem volna írni ezen a jeles napon, hogy mitől nő a nő és meddig az, de ilyen hangulatban, amit a fotó sejtet, hozzá sem érdemes kezdeni.

Így aztán legyen elég annyi, hogy lehessen nő a nő és lehessen férfi a férfi, amíg csak élnek, és értsünk alatta azt, amit szeretnénk.