Mostanában, hogy itthonról dolgozom és reggel elég korán fel kell kelnem, megfigyelem - pedig erre tulajdonképpen nincs időm - hogy mikor kel fel a nap. Már ha egyáltalán felkel, vagyis láthatóan kel fel. Legtöbbször nem látom, mert csupa szürke az ég, de ha mégis látom, akkor az nekem egy semleges érzés. Felkelt a nap, és akkor mi van, gondolom ilyenkor, én is felkeltem, mert ez a dolgom és kész. 

Életemben eddig egyetlen egyszer keltem fel hajnalok hajnalán direkt azért, hogy lássam a napfelkeltét. Ez Görögországban, a tengerparton történt.

Először véletlenül láttam. Végtelen hosszú ideig tartó autóút után éppen akkor értünk a tengerhez, amikor előbújt a horizonton a nap. Kialvatlanul, félig összehúzott szemmel néztem és öröm helyett inkább valami megkönnyebbülést éreztem, mert megérkeztünk végre, nem ettek meg a balkáni úton bennünket és a rettentő hosszú utat velünk együtt a kocsi is kibírta. Álltam a résnyire nyitott szememmel, a fáradtságtól alig láttam, de tudtam, ha ki bírnám nyitni rendesen a szemem, csodát látnék. 

És én azt a csodát látni akartam.

És én ettől kezdve nem bírtam magammal.

A nyaralás minden egyes éjszakáján úgy hajtottam álomra a fejem, hogy hajnalban biztosan felkelek, meglepetésként felébresztem a férjemet és együtt, kéz a kézben lemegyünk a partra és ott ülünk, amíg feljön a nap. De mindig túl későn ébredtem, akkor, amikor már a hasamra sütött a nap.

A hazautazás előtti napon már nem bíztam a dolgot a véletlenre, beállítottam az ébresztést és tényleg fel is keltem. Felébresztettem a férjemet (aki megkérdezte, hogy ő vajon minek kell ehhez az egészhez) és az alig pirkadatban megtettük azt a kb. 20 lépést, ami a szállásunkat a tengerparttól elválasztotta.

Leültünk és vártunk. Amikor egyre pirosabb lett a horizont, már biztosan tudtam, hogy tényleg vannak pillanatok, amikért érdemes élni és ez a napfelkelte olyan volt. Ráadásul nem egy pillanatig tartott a boldogság, hanem sokkal tovább, mert csak akkor mentünk vissza a szobánkba, amikor már teljesen reggel lett.

Naplementét ezret láttam már, nem is akármilyen helyszíneken, az is szép. Egyik szebb volt, mint a másik. Ma is láttam például a vörös tűzgolyót eltűnni az ég alján, de nekem a naplemente általában szomorú. Szépnek szép, de szomorú. 

A tengerparti napfelkelte maga volt az ígéret, az előjelzett öröm és ragyogás.

Ma az jutott eszembe, hogy ki kellene menni a város határába hajnal előtt és megvárni, amíg felkel a nap. Itt mifelénk, majdnem a Hortobágy szélén van horizont rendesen és arra a bizonyos ígéretre, előjelzett örömre és ragyogásra mostanában nagy szükségem is lenne. 

Nem vagyok koránkelő, nagyon nem. Egyszer keltem csak fel direkt napfelkeltét nézni és nem is igen terveztem, hogy megteszem újra.  

De most azt hiszem, megtenném.