Az Úristen megteremtette az egész világot, s mindennek megmutatta a helyét.

- Itt állnak a hegyek. Itt a rétek. Itt az erdők.

Szép sorjában helyet mutatott a tengereknek, tavaknak, folyóknak, patakoknak is. Hogy, hogy nem, a Tisza maradt legutoljára.
A Tisza szomorúan tekintett fel az Úrra.
- Hát az én helyem hol, merre lesz, Uram?
- Lám, lám, rólad szinte megfeledkeztem – mondá az Úr mosolyogva. Egyszeriben megszólította Gábort, a magyar arkangyalt.
- Gábor, húzass barázdát a Tiszának is!
Gábor arkangyal elővette aranyos ekéjét, egy szamarat fogott elébe, s mondta a Tiszának, hogy csak menjen mindenütt az eke nyomán.
Elindítja a szamár az ekét, a Tisza meg csak mendegél utána, de egyszerre csak a szamár hol erre, hol arra kap a bogáncskóró után, s az eke ki-kizökkent az egyenes járásából. Ha közel nem látott harapnivalót, messzire is kitért az egyenes útból, aztán megint más irányba, ide-oda, mindenfelé.
Azért olyan girbén-görbén, csavargósan járó a Tisza.

(Népmonda, lejegyezte Benedek Elek)