Az idén háromszor futottunk neki a tiszavirágzásnak. Először egy héttel ezelőtt a tiszaörvényi kikötőnél, ahol két óra alatt néhány tucatnyi repülő kérészt számoltam, ez nagyon kevés, tehát túl korán mentünk. Tegnapelőtt  újra odamentünk, akkor már biztos volt, hogy a Tisza középső szakaszán is elindul a rajzás, de megint csak nem voltunk jókor jó helyen. Tegnap aztán elmentünk harmadszor is, de ezúttal visszatértünk a régi szerelmünkhöz, Tiszaroffhoz, egészen pontosan a roffi kompkikötőhöz.

Még nem volt napszállta, szúnyog viszont millió, millió. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, megrohantak bennünket és hiába a kétféle szúnyogriasztó, csak azt értük el, hogy ragadtunk tőle, mintha mézzel kentük volna be magunkat, a szúnyogok pedig jót mulathattak rajtunk, miközben persze tisztességgel jól be is lakmároztak belőlünk.

Előző nap Tiszaörvénynél barangoltam egyet az ártéri erdőben és amíg mozogtam, addig valamennyire féken tudtam tartani a vérszívókat, de mihelyt megálltam, rögtön könnyű célponttá váltam. Nagyon szeretem az ártéri erdőket, és bár szenvedek a szúnyogoktól és egy ilyen kirándulás után két napig borogatom a fájdalmasra dagadt-vakart csípéseket magamon, ez sem tarthat vissza attól, hogy ahányszor csak lehetőségem adódik, nekivágjak a felfedezésüknek. 

Most is erre készültem, mert a révész szerint korán érkeztünk, ha lesz is rajzás, - ami ugye sosem biztos, csak remélni lehet -, később lesz, mert még nagyon fent van a Nap.

Fent bizony és legalább 35 fok meleg volt, vedd hozzá a millió szúnyogot, akik árnyékban még jobban támadnak, úgyhogy én csak fújtam és kentem a bőrömet, már ami egyáltalán kilátszott a két nagy kendő alól, amivel betekertem magam, hogy ne érjen sok napfény és ne csípjen sok szúnyog. Tiszaörvénynél a nagy kikötő egyúttal kemping is és biztos volt valami szúnyogirtási akció, mert ott azért nem volt akkora invázió még az ártéri erdőben sem, mint Tiszaroffon.

Tiszaroff vízparti része maga a vadromantika, a szinte érintetlen ősvadon, és mi pont ezért szeretjük, de tudomásul kell venni, hogy ott a szúnyogok boldogan élnek, amíg  meg nem halnak és tapasztalatból mondom, hogy a szúnyogirtóktól ritkán halnak.  

Szóval korán érkeztünk, meleg volt és millió szúnyog, elérkezettnek láttam hát az időt egy ártéri erdei sétára. Az ötletemmel egyedül maradtam és ahogy megindultam az erdő felé, meg is értettem, miért. Rajban repültek mögöttem a szúnyogok és csak idő kérdése volt, mikor száll rám az összes. Akkor felmegyek inkább a gátra, gondoltam, igaz, ott meg a 35 fokot 45-nek fogom érezni, de még mindig jobb, mint leülni a vízpartra és felkínálni magam a millió szúnyognak.

De a gátra sem értem fel, mert hirtelen megláttam az első néhány tucatnyi repülő kérészt, majd néhány perc múlva már nem csak elszórtan néhányan, hanem tömegesen, milliós nagyságrendben kezdtek el rajzani a  folyásirányban. A révész bevitt bennünket a folyó közepére és akár hiszed, akár nem, onnantól kezdve nem volt szúnyog, pontosabban ott, a kompon ülve nem érzékeltem őket. Én ugyanis az első kérészraj felbukkanása után eufóriába kerültem és közel két órán át permanensen benne is maradtam. Körülöttem megszűnt a való világ, csak a kérészek világa volt az egyetlen valóság.

Millió, millió kérész röpült, annyian voltak, hogy szinte függönyt alkottak a víz fölött. A násztánc csupa életöröm volt, pörögtek, forogtak, repültek legalább egy órán keresztül párjukat keresve a fiúk és a lányok, majd a tánc lelassult és egyre több hím tetemet sodort a víz lefelé. A nőstények pedig elkezdték a kompenzáló repülésüket: felfelé, a folyásiránnyal ellentétesen kezdtek repülni,  hogy petéiket, az egyedenkénti több százat, a "szülőföldjük" közelében, az ismerős "őshazába" visszarepülve tehessék le a vízre.

A millió, millió nősténynek csak ez az egyetlen célja és a végkimerülésig repülnek, hogy "hazataláljanak", hogy aztán, amikor lerakják a petéiket, végül ők is a vízbe hulljanak. 

Két órán át néztük a kérészek táncát. Én még ekkora rajzást, de még csak közelítően ekkorát sem láttam soha életemben. Úgy néztem a tegnapi tiszavirágzást, mint aki egy életre be akarja vésni, amit lát.

Igen, egy életre. A kérészek élete, az a röpke néhány óra maga az Élet, amiről tudjuk, hogy él és élni akar.

Meseszép naplementével búcsúztunk el a Tiszától és csak hazafelé, a kocsiba beülve vettem észre, hogy telis-tele vagyok elvakart szúnyogcsípésekkel. Amíg minden idegszálammal a tiszavirágzást figyeltem, közben, úgy látszik,  elemi életösztönnel a szúnyogok ellen is automatikusan harcoltam és bár a hazaúton gyakorlatilag véresre vakartam magam, csak arról tudtam beszélni, hogy ha csak néhány tucat vagy néhány száz kérészt látok, annak is nagyon örültem volna, de így, hogy milliószorosan többet láttam, már tényleg semmi más nem számít. 

Nem számít. Semmi nem számít.

Most borogatom a feldagadt csípéseimet,  egyik-másik fáj is, de tényleg nem számít. Olyan tiszavirágzást láttam tegnap este Tiszaroffnál, ami még egyszer ennyi csípést is megért volna.