Szinte még az utolsó percben is le akartam mondani a jegyeket.

Hideg volt, indulás előtt a köd is leereszkedett, anyukám felhívott, hogy van valami rossz előérzete, ne menjünk sehová. Marasztalt az anyukám, marasztalt a meleg szoba egy bögre teával, jóféle olvasnivalóval és marasztalt még a korai lefekvés ígérete is. Legalább ötször nyúltam a telefonért, hogy lemondom a jó előre lefoglalt jegyeket.

Az utolsó percben aztán fogtuk magunkat, kocsiba ültünk és köd előttünk, köd mögöttünk, mégis elindultunk. Húsz percnyi utat csak megér egy színházi előadás Hegyi Barbarával és Csepregi Évával?

Nem, nem ért meg.

Pedig a darab ígéretesen indult.

Egy szállodai étterem különtermében vagyunk, ahová egy rejtélyes meghívásnak eleget téve előbb három férfi érkezik, majd miután mindhármukról nagyjából megtudtuk, hogy kicsoda, egyesével megérkeznek a nők is.

Ők is hárman vannak, a darab alcíme pedig "avagy vágytól asztalig", tehát sejteni lehet, hogy valamilyen rafinált módon párokká fognak szerveződni, vagy legyünk romantikusabbak, szövődni.  Az ugyanis hamar kiderül, hogy mindannyian maguk mögött tudnak egy-egy nehéz válást és még mindig csalódottak, sértettek és magányosak.

Ugye kitaláljátok?

Hát persze.

A volt férjek a különteremben, a vacsoraasztalnál találkoznak a volt feleségükkel. A darab további részében páronként megismerkedünk a szétválás okával, megtudjuk, hogy ki, kit és hogyan sértett, bántott és gyűlölt meg és hogy a válás bizony egy életre szól, hiszen soha, de soha többé látni sem akarják egymást.

Aztán árnyaltabb lesz a kép. Páronként az egyik fél - a volt feleség vagy éppen a volt férj -, nem is akart akkor igazán elválni. Vagy ha igen, az akkor volt, most viszont talán mégis keresne valami visszaút-félét. Lehet-e? Akarja-e igazán? Akarja-e a másik? Az alcím találó: ezek a párok eljutottak a vágytól előbb a házasságig, majd a válásig, most pedig a kierőszakolt közös vacsoraasztalig, de vajon lesz-e visszatalálás ettől az asztaltól újra a vágyig?

Innentől főszerepet kap a Csepregi Éva alakította feleség, akiről kiderül, hogy ez a különös vacsora az ő ötlete volt. Ő soha nem akart elválni a csélcsap férjétől és imádja őt a sírig és még azon túl is, és vissza akarja kapni. 

Eddig értettem.

A történet szempontjából ami ezután a színpadon történt, az egyszerre volt bohózat és tragédia, én pedig egyszerűen csak vártam, hogy vége legyen. Pedig az elején még érdekelt, hogy vajon lesznek-e újrakezdések, de aztán már az sem. A díszleteket sem tudtam élvezni, pedig szerintem egy jó díszlet kisegíthet egy gyengébb produkciót, egy kicsit köszörülhet a csorbán. Itt mindössze egy  ebédlőasztal volt hat székkel és egy dívány. Három ajtó volt még, azon lehetett folyton kimenni és újra bejönni, ez a járkálás egy kicsit legalább megmozgatta a színpadi képet. Az egyszerű díszlet nem volna baj, sőt, néha pont az kell, hogy ne vonja el a figyelmet a lényegről, ami mégiscsak egy jó történet lenne egy jól megírt szöveggel. 

A történet, ahogy indult, nem volt rossz, de aztán valahol félúton elvékonyodott és szépen, lassan el is fogyott. A befejezés pedig egy cseppet sem bohókás, de nem is tragikus, inkább nagyon is életszerű. Nincs visszatalálás a vágyhoz.  

Hegyi Barbarát sokkal jobb színésznőnek tartom annál, amit most mutatott, Csepregi Éva pedig ugye nem is színész. Két színészt mégis ki tudok emelni a hatból, Tornyi Ildikót és Pusztaszeri Kornélt, ők elvitték a hátukon az előadást, bár sajnos, megmenteni ők sem tudták. Nekik gratulálok.