Nem csak érzem, hanem tudom, hogy a világ már nem lesz olyan, mint volt. Mikor is volt utoljára olyan? Két héttel ezelőtt. 

Nem. Előbb kezdődött.

Valamikor november táján, amikor a fogam, az ínyem és a fülem egyszerre fájt és nem segített három orvos háromféle módszere sem és én több, mint három hétig éjjel-nappal fájdalomcsillapítókon éltem. A problémát végül egy negyedik orvos oldotta meg, de addigra a kimerültségtől már el is vesztettem a reményt. Akkor valahogy megingott bennem valami, pedig hol volt ez még ahhoz, ami ma van? 

Az egész januárt egy lehetőség miatt végig rágódtam, mérlegeltem és gondolkodtam, majd a hónap végén meghoztam a döntést és utána szinte rögtön beteg is lettem. A teszt szerint nem covid volt, jó, elhiszem, de akkor mondjuk azt, hogy náthás voltam igen furcsa tünetekkel. Mindegy, könnyen átvészeltem és egy hét múlva már azt hittem, enyém a világ. Meggyógyultam, bár még jó három-négy hétig hordoztam a "furcsa nátha furcsa tüneteit", de dolgozhattam, a döntést is meghoztam, ideje volt hát tavaszi-nyári terveket szőni és én bele is vetettem magam nem csak a szövögetésbe, hanem a cselekvésbe is. 

Kis idő múlva múlva elkezdhettem nagyon aggódni az anyukámért, kb. egy héten át, éjjel-nappal. És ez az egy hét volt az, ami olyan változást indított be a mindennapjaimban, amire nem készültem, nem számítottam, pedig kellett volna.  Nagyon is kellett volna.

Az egy hét alatt majdnem mindent át kellett gondolni, tervezni és szervezni, alig maradt valami, amin ne kellett volna változtatni. Nem volt könnyű, egyáltalán nem. Húsbavágó döntéseket kellett hozni, úgy, hogy tulajdonképpen nem volt választási lehetőségünk, de meghoztuk és meghoztam, megoldottuk és megoldottam. És mire felsóhajthattam, mert valahogy sikerült beállítani egy új rendet, háború lett, nem is olyan messze tőlünk, Ukrajnában. 

A biztonságérzetem megingott, a háború és a következményei miatti szorongásom újra mosolytalanná tett. Ha nincs biztonság, semmi nincs, írtam itt a blogban pár napja és úgy folytattam, hogy pedig valaminek lenni kell így is. Hiszen élünk, tesszük a dolgunkat, vásárolunk, főzünk, ruhát teregetünk és gereblyézünk. Megnézünk egy filmet, csokit eszünk, sétálunk.

Igen, így van. Vagyunk valahogyan.

De amikor tegnap kiültem a kertbe, magam is megrettentem a saját kérdésemtől: érdemes egyáltalán elvetni a virágmagokat az idén? 

Szabad-e virágot ültetni, amikor néhány száz kilométerre tőlünk vér folyik? Szabad-e a háromfogásos ebédnek örülni? Szabad-e egy viccen a hasunkat fogva nevetni? 

Teszem a dolgom, őrzöm, amit tudok, mert "az Élet él és élni akar", de közben nem csak érzem, hanem tudom, hogy a világ már nem lesz olyan, mint volt. És persze az én pici világom sem.

"Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyüek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán."

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)