Egyszer valaki, akinek három gyereke van, azt mondta nekem, hogy nem is tudja, melyikért sírjon.
Nekem nincs három. Van viszont egy jó hosszú listám arról, hogy miért sírhatnék. A lista melyik tételével kezdjem? Melyikért sírjak?
Ma azt olvastam egy "mitől félek?" felsorolásra válaszul, hogy nem inkább azt kellene listázni, amitől nem félünk, ami miatt nem sírunk, ami jó és amibe kapaszkodhatunk?
Szerintem nem. Szerintem előbb helyet kell adni a félelemnek. Jogosan lehet most félni, nagyon is, most helye és ideje van. Lehet listázni is a félelmeinket, lehet beszélni róla, lehet sírni is, és ha már elér a félelem-szintünk egy elviselhetetlenségi határt, akkor elmondhatjuk, hogy jól kiféltük magunkat és most már inkább listázzuk azt, amibe kapaszkodhatunk.
Én eljutottam arra a határra, amikor már fáj félni. Most kapaszkodásban vagyok. Már szinte látom, hogy aláírták a békét. Már szinte látom, hogy be is tartják.
Nem, nem is szinte.
Aláírják. Betartják.
És ugyan tudom, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte volt, mégis látom magam előtt azt, hogy csakazértis, mégis ugyanolyan.
Olyan vagyok most, mint aki kiszínezi a világot maga körül, mert már nem bírja a színtelenséget. Legalább már válogat a színes ceruzákat közül. Kiszínezi a világot, ha nem is rózsaszínre, de már legalább nem is feketére. Illúzió ez, persze, és ebből is meg fog történni a felébredés, de addig is, legalább átmenetileg, csakazértis jó így. Itt és most jó.
Hogy az elképzelt béke mellett mitől jó még? Például mert a fák közül kilátni az égre.Tudnék listát írni és lehet, hogy fogok is. Csakazértis.
