Egy kisvárosi pici, buja kert a miénk, tele van növényekkel, mi már szinte nem is férünk el benne. Tudjuk, hogy legalább  az évszakváltásokkor illik elvégezni az alapmunkákat, de nekünk még ez sem sikerül mindig. Most sikerült.

A kert egyharmadát tegnap megcsináltuk. Olyan megelégedett örömmel néztem az egyharmados művünket, mintha a világot váltottuk volna meg. Mert mit is tehet az ember, ha a világ kusza körülötte? Rendet tesz a saját világában, abban a kicsiben, ami rá van bízva. 

Tegnap, amikor kész lettünk az egyharmaddal, úgy gondoltuk, hogy a kert további részét természetesen folytatjuk, de örök halogatóként csak azt ígérhettük, hogy majd.

Majd.

De - és ebben nem ismerek magunkra -, ma folytattuk és már majdnem kész is lett minden, még kb. egy  órányi munka van hátra. Bónuszként a terasz-szezont is megnyitottuk. Ott is volt mit rendezkedni bőven. 

Most viszont  "a gép forog, az alkotó pihen".

Igen, a gép forog, vagyis most már a növényeinken van a sor. Küzdjenek, harcoljanak a helyért tovább, mi pedig, mint eddig mindig,  engedjük őket a maguk természetességében nőni és fejlődni. Így aztán nyár elejére végképp kiszorulunk majd a nagyon buja, nagyon zöld és nekünk nagyon különleges, nagyon pici kertünkből és visszahúzódunk a teraszra. A kert helyett ott fogunk majd üldögélni és onnan nézünk szerteszét.