Vannak napok, amikor minden úgy sikerül, ahogy szeretnéd. Tudod miért nincs mindig így? Azért, hogy meg tudd becsülni, amikor így van.

Van a Bükkben egy kis falu, annak szélén áll egy ház. Ott gyűlik össze időnként a család.

A családunk.

Három generáció találkozik ilyenkor és tölt együtt pár órát.  Találkoznak egymással a tesók, a harmincasok, aztán az unokatesók, az apróságok, és ott vagyunk  mi, az "ötvenplusszosak".

Mi szülői és nagyszülői "minőségünkben"  ilyenkor megfürdetjük a családunkat az ölelésekben, a simogatásokban és a puszikban. Megfürdetjük őket a szeretetünkben és közben mi magunk is megfürdünk. Nem, nem csak megfürdünk. Lubickolunk. 

Az ilyen alkalmak örökre szívbe íródnak.

Ilyen volt tegnap, május 28-án is.

Már előző nap mindent megbeszéltünk, csak a legfontosabbat nem, azt, hogy mikor érkezünk, ugyanis azt mi sosem tudjuk előre. A munka (amiből élünk) természete szabja meg, hogy egyáltalán mikor tudunk elindulni itthonról vagy  máshonnan, talán éppen száz kilométerrel  közelebbről vagy távolabbról. Az biztos volt, hogy az elindulásunk délig nem lehetséges. Mindenesetre korán megebédeltünk és útra készen álltak a holmik is, amiket vinni akartunk, hogy amikor kigyullad a zöld lámpa és indulhatunk, már ne teljen az idő ilyesmivel. Nem volt még éppen dél, amikor eldördült a startpisztoly és nem értünk még ki a városból, amikor megszólalt a telefon, hogy jövünk-e már, hol járunk és mikor érkezünk. 

Két kötelező megállónk szokott lenni, az egyik egy szuper kis bisztró két településsel odébb tőlünk, ahol mindig előre megrendeljük a finomságokat és hirtelen felindulásból veszünk egy kis útravalót magunknak is, persze. A másik a poroszlói cukrászda, mert a Tisza-tó környékén ott van a legjobb fagyizó és annak az öt perces megállónak mindig bele kell férni az időbe. Bele is fér.

Óóó, és mindig van egy "kötelező" harmadik megálló is, az már a hegyek között, ahonnan nagyon szép a kilátás a hegyoldalra és ott szoktunk lemenni a Laskó-patakhoz is. Ez is csak pár perc, mert mindig sietünk, de ez a patak annyira jelképes nekünk, hogy ki nem hagynánk: a Bükktől folyik a Tisza-tóba, mintha nem csak a vér, hanem a víz is összekötné, ami összetartozik.

A városunk határában nagyon tiszta időben és nagyon éles szemmel időnként látható a Mátra, a "bisztrós" település határában pedig már egészen jól látható, Tiszafüredtől pedig a Bükk látványa kísér bennünket. Amikor  elhagyjuk Poroszlót, az országút átvezet a kis Laskó-patak hídján és ilyenkor szoktam mondani, hogy innen akár a patak mentén gyalogolva is odaérhetnénk már, pedig dehogy, még egy 50 km biztos van előttünk.

Most a hegyek közé beérve kivételesen nem álltunk meg  a pataknál, mert én már tudtam, hogy a tanösvényt fogjuk végig járni és az érinti majd ezt a részt is. Igen, ez az egész tanösvény-bejárás az én ötletem volt és  előkészületként jól felbiztattam a családtagok közül kettőt a kilencből, én voltam a harmadik, mi voltunk tehát azok, akik nagyon menni akartunk, a többiek viszont nem nagyon. Pontosabban volt, aki egyáltalán nem, volt, aki csak egy kicsit akart és volt, aki csak akkor, ha nem kell egy métert sem mászni, ami ugye egy hegyvidéken azért eléggé biztosan kizárható.

Az odaúton tehát nem a harmadik szokott helyen álltunk meg, hanem a tanösvény táblájánál, az egyik, szerintem leglátványosabb állomásnál,  a Nagy-oldalnál, a Nagy-kőnél. A varjúhájjal és kövirózsákkal benőtt hatalmas sziklakertet meg sikerült csodálni, de nem tudtam még a térképen sem értelmezni, hogyan vezet innen út a patakhoz, de tudtam, hogy lesz majd, aki tudja.

Megérkeztünk a falu széli kis házikóba, a hatalmas hegyoldal hatalmas paradicsomkertjébe, fürödtünk és lubickoltunk a találkozásban, és hát tulajdonképpen elfürödtük és ellubickoltuk a tanösvényre szánt időt. Mire észbe kaptam, már a vacsora előkészületei kerültek szóba a tanösvény helyett. Pedig a nyolcévessel alaposan "felmotiváltuk" magunkat, ő újra megkérdezett mindenkit, hogy eljönne-e és hogy mikor induljunk, de valahogy csak nem mozdult senki. Nekem jól el is magyarázta az utat, mert én ismertem ugyan már néhány szakaszt belőle korábbról is, tehát, hogy úgy mondjam, nemcsak térkép volt e táj, mégsem állt össze a fejemben, hogyan fogjuk megkerülni a hegyoldalt a Hazalátó-réten át úgy, hogy még a Laskó-patak is útba fog esni. Mire elképzeltem és megértettem, már biztos volt, hogy nem tudunk most menni.

Végül a tanösvény első állomásáig mégis sikerült eljutnunk.

Elmentünk ugyanis a forráshoz, onnan hoztuk a vizet a vacsorához, vagyis összekötöttük a nagyon kellemeset a nagyon hasznossal és sétáltunk egy rövidet, természetesen a három generáció legalább hatféle tempójában. Ott újra megnéztük a térképet. Most már egészen pontosan értettem, honnan, hová és hogyan vezet a tanösvény és ha lehet, még motiváltabb lettem. Legközelebb biztos, hogy végig fogjuk járni.  

De tudod, nem a tanösvény a lényeg, dehogy az. 

Hanem az, hogy megfürdettük a családunkat az ölelésekben, a simogatásokban és a puszikban. Megfürdettük őket a szeretetünkben és közben mi magunk is megfürödtünk. Nem, nem csak megfürödtünk. Lubickoltunk. 

Az, hogy a családommal a Jóisten tenyerén éreztem magam egy egész délutánon keresztül, na, az a lényeg.