Ma kezdtem a gyógytornát a térdemre. A gyógytornász fantasztikusan dolgozott, én meg a tőlem telhető legnagyobb igyekezettel,  lelkesen és ügyesen követtem az utasításait. Remek volt a teljes testes átmozgatás és a térdem is jól funkcionált. Aktív volt a torna, vagyis a gyógytornász diktálta a feladatokat, én pedig a magam izomerejéből végrehajtottam azokat.

A torna végén passzív nyújtás volt, ez azt jelenti, hogy ő fogta és nyújtotta a lábamat-térdemet, én pedig jeleztem a fájdalomhatárt, mire ő visszavett egy picit a nyújtásból, majd újra megnyújtotta fájdalomhatárig és ezt ismételte néhányszor. Az eredmény az lett, hogy szépen nyúltak az izmok és az inak, annyira, hogy bár kicsit bicegve mentem be a rendelőbe, de már bicegés nélkül jöttem ki. 

Mivel az akut gyulladás lecsengett, és mert az izmok rövidülését meg kell akadályozni, nemhogy elkezdhetem, hanem egyenesen el is kell kezdenem a gyaloglást, lehetőleg nem betonon, hanem természetes talajon. Vagyis járhatok a az erdei futópályára újra, de csak tempós gyaloglásról lehet szó és a távot nem méterben vagy kilométerben mérjük, hanem fájdalomjelig megyünk.

Akár mától elkezdhetem?

Igen, akár mától.

Nosza. Fél óra múlva már az erdőben voltam és óvatosan elindultam az egy hónapja mulcsolt, tehát az ideálisnál is ideálisabb pályán. Boldogságom határtalan volt...

...úgy a századik lépésig.

Akkor egy kivágott és legallyazott fa állta az utamat. A gallyak a pályára voltak dobálva és az egyikben megbotlottam. Nem estem el, megtartottam az egyensúlyomat, de a térdem inai és izmai hátul, a térdkalácsom mögött a combom közepétől a vádlim közepéig - pont ott, ahol eddig fájt, dagadt és feszült - újra megrándult.

Csak álltam hitetlenkedve. A jobbik lábamra terheltem a magam, a másikat ugyanis nem tudtam rögtön kinyújtani. Nyilvánvaló volt, hogy a kocsihoz valahogyan vissza kell jutnom, ha máshogy nem, hát négykézláb. A gallyak között volt néhány botnak való vastagabb ág is, de egyik sem volt a kezem ügyében, néhányat lépni kellett volna, hogy elérjem valamelyiket, de egyelőre nemhogy néhányat, hanem egyet sem tudtam lépni. 

Egy ember volt rajtam kívül az erdőben, egy ismerősöm.  Felém tartott és látta a tétovázásomat, hogy  mennék,  de nem tudok. Kérdezte, elestem-e és segítsen-e. Mondtam, hogy nem estem el, de megrándult a fájós, már gyógyulófélben lévő térdem és várom, hogy meg tudjak indulni.

És akkor erőt vettem magamon. 

Megpróbáltam ráterhelni, és láss csodát, nem kellett segítség: a kezdeti, pár méterig tartó nagyobb bicegést követően elég tűrhetően helyreigazodott, aminek helyre kellett és szépen kibicegtem a kocsihoz.

Itthon rögtön borogatást tettem a térdemre és finoman nyújtogatni kezdtem. Most írás közben s nyújtom úgy, ahogyan a gyógytornász mutatta. 

Felhívtam a férjemet, aki most jön hazafelé Siófokról. 

Felhívtam a barátnőmet, akivel karácsonyi ajándékként vacsorázni mentünk volna ma. 

Felhívtam a testvéremet, akinek sült tököt vittem volna ma. 

Háromszorosan is kibeszéltem tehát a traumámat, megkaptam az együttérzéseket és a három különböző  jótanácsot, most pedig ki is írtam az egészet magamból. A trauma tehát fel lett dolgozva, innentől a borogatásra és a nyújtásra koncentrálok és várom a csodát. 

Happy end nincs?

De van!

Illetve lesz.

Érzem, hogy ez a rándulást holnapra kialszom. Érzem. Tudom.