A Tar-pataki vízesésekhez el lehet jutni kíméletesebb és kevésbé kíméletes úton. A könnyítés persze nem a teljes útra vonatkozik - ugyanis könnyű út a Tátrában nincs, hiába mondják. Tapasztalatból tudom, hogy a Tátra egyik gyöngyszeme sem adja könnyen magát és a fáradságot nem lehet megspórolni.

Ez a könnyítés csak az út egy kis szakaszára vonatkozik, de pont a legfontosabbra, az elejére, mert ha már az első másfél kilométer alatt megfordul a fejünkben a feladás lehetősége, mi lesz velünk később? Érdemes hát előrelátóan takarékoskodni az erőnkkel és ha van lehetőség, válasszuk csak nyugodtan a könnyebb megoldást. 

Van ugyanis közlekedési eszköz, nem is akármilyen. 

Ótátrafüredről a Tarajkára medvetappancsokkal díszített siklóvasúton is fel lehet menni. Fél óránként indul a szerelvény és a csaknem egy órás gyaloglás helyett röpke tíz percnyi élvezetes utazás után már fent is vagyunk túránk igazi kiindulási pontján. Amikor megáll a szerelvény és kiontja magából a rengeteg hegyi vándort, nem először tapasztalom, hogy majdnem mindenki az információs táblához indul, ahol, hogyan máshogy, mint szlovákul van minden kiírva. Azt silabizálgatják lelkesen az emberek, majd átáramlik a sokaság a turistautakat jelző táblácskákkal felszerelt oszlopig és folytatják az értelmezést. Ki-ki útvonalat választ az erőnléte, kedve és ideje alapján, aztán pár pillanat múlva ki erre, ki arra elindul és eltűnik a tömeg a Tarajkáról a fél óra múlva érkező következő rohamig.

Szép időben a Tátra felvillant magából valamit már a Tarajkán is, de ha arra jársz, semmiképp ne elégedj meg ennyivel. A Tar-pataki vízesések meseszépek és nem kérdés, hogy nagyon megéri a túravégi lábremegést. 

Mi kihagytuk a Tarajkán a táblák értelmezését, pontosan tudtuk, merre kell indulni.  A vízeséseknél többször jártam már, láttam tavasszal hóolvadás idején, nyáron kétszer is voltam, és ősszel is láttam, amikor már havas-jeges volt az út, mindig csodaszép. Tudtam, hogy fél órányi viszonylag kényelmes sétával kezdünk a Magistrale-nak nevezett  ún. Felső-turistaúton, amely 55 km hosszan öleli át a Tátrát, és ez a része kifejezetten jól kiépített. A Magistrale-szakasz után leereszkedünk a patak völgyébe, kicsit megyünk a patak mentén lefelé és már ott is vagyunk a Nagy-vízesésnél. 

Aha. Hát nem pont így volt.

Nem tudom, hányszor kell még eljutnom a Tátrába, hogy megjegyezzem, mennyire fáradságos út vezet el a célig, de mindig ám, minden egyes alkalommal. Utólag már nem tűnik se nehéznek, se verejtékesnek, a nehézségek elfelejtődnek, kifejezetten könnyen járható utakra emlékszem, és csak a határtalan öröm marad meg, főleg, amikor tervezem az újabb utat és motiválnom kell a túratársamat. Évek telnek el, mire újra eljutunk oda, ahol korábban vért izzadtunk és emlékeztetnem kellene magam arra, hogy időközben sem fiatalabbak nem lettünk, sem erőnlétileg nem kerültünk jobb állapotba, csakhogy ezekkel elfelejtek kalkulálni. Ha kalkulálnék, el sem indulnánk sehova, legfeljebb a Tarajkáig a siklóvasúttal, annyiért viszont el sem érdemes indulni. 

No, de most még sétatempóban haladunk a Magistrale-n és ki is élvezzük rendesen. Most van alkalom a kényelmes fotózásokra, kellemes beszélgetésekre, a panorámában való gyönyörködésre, mert itt még bőven van rá energiánk. Becsüljük meg ezt a szakaszt, mert ennél csak nehezebb lesz! Ez akkor jutott eszembe, amikor séta közben meghallottam a völgyben a patak hangját a vízesés zúgásával és erről beugrott, hogy a völgybe való lemenetellel és főleg a visszajövetellel nekem már volt problémám. Pontosabban a térdeimnek.

Ha akkor kibírtam, most is kibírom, nem olyan vészes az, mondtam magamnak, elfeledkezve a közben eltelt idő okozta változásokról, lásd fent. Igaz, hogy a korosodással az erőnlétem ugyan csökken, viszont megmarad az egyensúly, mert a lelkesedésem  folyamatosan nő, egyenesen az égig ér már, és ez ritka jó kombináció egy (magas)hegyi túrázáshoz, mint tudjuk. A lelkesedés elég lesz a nehézségek leküzdéséhez, ugye. 

Egyébként meg igen. Ez az égig érő lelkesedés, ez az elsöprő rajongás a Tátra iránt, ez a hatalmas szerelem vitt előre, ez hajlította és nyújtotta a térdeimet most is, és azt hiszem, még a Tátra szelleme is vigyázott rám. 

Ahogy sétáltunk a Magistrale úton, lépten-nyomon megálltam csodálni a feltáruló panorámát, mert nem emlékeztem arra, hogy már itt is milyen szép, milyen kitárulkozó. Úgy csodáltam, mintha egy régi szerelemmel találkoztam volna.

És hogy az milyen? "Mindig megható, idővel mindent másképp lát az ember". Én nem láttam másként. Ugyanolyan gyönyörűnek láttam. Vagyis nem. Még gyönyörűbbnek.

A kényelmes tempójú sétánk végén letértünk a Magistrale-szakaszról és sok-sok kőből kirakott, mondjuk úgy, lépcsőn, lementünk a Reiner menedékházig. Ebbe a mondatba értsd bele a kőről kőre való lépegetés minden keservét, cserébe viszont a patak hangját minden lépéssel egyre közelebbről hallottuk. 

A Reiner-háztól a vízesésekig vezető út az eltelt évek alatt hosszabb és meredekebb lett. Valahová a végtelenbe kellett leereszkedni kőről kőre haladva és közben azt éreztem, valahová a végtelen időbe veszett annak a reménye is, hogy egyszer végre leérünk majd a patakhoz. Itt már nem volt elég a köveket, sziklákat fel-, le- és átlépni, itt már nekem négykézláb is kellett ügyeskedni, és volt, ahol segítséget is kaptam, különben talán még mindig ott állnék kétségbeesve. Ó, és  persze a 30 Celsius fok a Tátrában is annyi és mászás-kínlódás közben a napon negyvennek érzed.

A jelzett szintidő háromszorosa alatt értünk le  a vízesésekhez és ott már újra csak az öröm és a büszkeség érzése maradt, a cél elérése felett érzett végtelen örömé és büszkeségé. Elámulva néztem a vízesést, hallgattam a lezúduló víztömeg robaját és csak áradoztam, hogy ugye, mennyire, de mennyire gyönyörű. Közben lekerült a cipőm is, kiszabadítottam a lábam minden kötöttségből, még a térdszorítót is levettem és nem nagyon, de egy icipicit beleérintettem a lábam a jéghideg vízbe. Voltak, akik bele is álltak és volt, aki derékig levetkőzve locsolgatta magát, hozzájuk képest én a kislábamujjával sehol nem voltam, de a Tátrában nincs "hozzájuk képest". Pontosabban ott sincs. Magamhoz képest, csak ez az érvényes.

Családi túravezetőnkhöz sem mérem magam. Neki például további tervei voltak. Ő fel akart újra menni az Óriás-vízeséshez, ahol néhány héttel ezelőtt járt és amihez innen vissza kell előbb a Reiner-házig kapaszkodni, majd valahová a végtelenbe felfelé elindulni, de még onnan is tovább akart menni és felmutatott olyan magasra, ami nekem már teljesen értelmezhetetlen. Felvetette ugyan, hogy menjünk fel mi is vele együtt legalább az Óriás-vízesésig, de látva, hogy az eddigi út mennyire kivette az erőt belőlem, ezt tulajdonképpen nem gondolhatta komolyan. Ő viszont elindult a majdnem kilenc éves túratársával, nekünk pedig meghagyta, hogy majd a Tarajkánál találkozunk.

Ketten maradtunk hát a Tar-pataki vízesésnél és jó sok időt eltöltöttünk ott. Fotóztunk, gyönyörködtünk és úgy rémlik, öt másodpercenként mondtam, hogy ez annyira gyönyörű, de közben nem beszéltünk a visszaútról, mert van, amiről nem kell beszélni. Egyértelmű, hogy vissza kell mennünk, ha vérrel, ha verejtékkel is, de fel kell másznunk a Magistrale-ig. Emlékeztem, hogy van egy másik út innen lentről, a vízeséstől vissza a Tarajkára, de az teljesen kikerüli a könnyebb Magistrale-szakaszt. Az a másik sokkal hosszabb és nehezebb is, mert ott egyik kőről a másikra nagyon magasakat kell lépni végtelen sokáig. Egyszer megcsináltam azt az utat, de határozottan emlékszem, hogy megfogadtam, nem teszem többé. 

Elköszöntem a vízeséstől, felhúztam a cipőmet, felvettem a térdvédőt és elindultunk felfelé azon az úton, amelyen lejöttünk. Mint akinek nincs más választása. 

És tényleg nem is volt.

(folyt.köv.)