A bokrok aljában kinyíltak a hóvirágok és virágzik a jezsámen. Hírnökök. Akit csak ismerek, mindenki örül az ilyen korai tavaszjeleknek.

Én nem. Korai még nemhogy kiáltani a tavaszt, de szerintem még suttogni sem illik. A február az még tél, kérem szépen, bár az igazi tél, úgy látszik, az idén is elmarad. Részemről biztos nem az érdeklődés hiányában, mert én eddig is nagyon-nagyon vártam és várom is még mindig a hideg, fagyos, ropogós időt. Úgyhogy nekem a február az ígéret hava marad és hadd reméljem, hogy lesz még hó. 

Tegnap nagy meglepetés ért: a férjem elhordta a teraszról és a járdáról a felújítás maradványait, így aztán semmi nem őrzi már nyomát a nagy felfordulásnak, csak a sok munkával megteremtett szépség, rend és tisztaság. Ahogy kint, úgy bent. Ahogy kívül megszületik "gyönyörű képességünk, a rend", valahogy belül is hozzáalakulunk. Nemcsak úgy, hogy igyekszünk (ha nem is mániákusan) megőrízni az otthonunk rendjét, hanem a nyugalmunkat, a békénket is óvjuk. Én például úgy, hogy megpróbálom elválasztani az aggodalmaskodásra okot adó és nem adó dolgokat egymástól, a fontosat a haszontalantól és egyáltalán: a lényegest a lényegtelentől. Nem mondom, hogy mindig sikerül, de legalább már egyre gyakrabban meg tudom tenni. Jót tett nekem ez a felújítás, ami egyébként sokkal kisebb felfordulással járt, mint gondoltam.

Téliesen, befelé fordulva élünk, sőt, tegnap, az én ötletemre, árnyákolót vettünk a lakószobánk ablakára, hogy szűrje a korai napsütést. Örülünk az egészségünknek, a munkáinknak, a megélhetésünknek, és előre nézünk, tervezünk. Örülök annak, hogy most egy kicsit kisimult körülöttem az élet. Természetesen nincs olyan illúzióm, hogy ez így marad örökre, de most így van. Szabad még egy kicsit örülni neki? 

Sokat dolgozunk. A férjemről mindig tudtam, hogy a munkája által határozza meg magát, de magamról ezt eddig nem. Pedig nagyon úgy tűnik, hogy de.