Nem vagyok az a típus, aki jól tűri az események spontán alakulását. Nem én vagyok az, akinek elég tíz perccel indulás előtt szólni, hogy készüljek, mert elmegyünk valahová. Tíz perccel? Tíz órával sem. Nekem egyszerűen több időre van szükségem ahhoz, hogy ráhangolódjak valami olyanra, aminek a részleteit nem látom, mert nem én gondolom át és nem én szervezem meg. Így aztán magam is meglepődtem, hogy gondolkodás nélkül igent mondtam, amikor február 6-án, hétfő reggel az ötletgazda felvetette, hogy elmehetnénk a 2X2 unokánkhoz, akik két különböző, de legalább ugyanazon az  autópályán megközelíthető városban élnek. Igaz, hogy maga az autópálya hetven kilométerre van tőlünk és délnél hamarabb nem tudunk elindulni, hideg is van és késő fogunk hazaérni, de az érvelés szerint a munkánktól most tudunk elszabadulni és hát különben is miért ne lehetne egyszer úgy elmenni valahová, hogy nem feszülök rá három nappal előtte. 

Na. Hát akkor most nem feszülök rá, lássuk, mi lesz ebből.

Kivártuk a delet és ebben a várakozásban bőven benne volt az is, hogy talán mégsem mehetünk majd, mert befut valami halaszthatatlan munka. Benne volt mindkét célhelyre a többszöri telefonálás, egyeztetés és mérlegelés is, aminek az lett az eredménye, hogy minden rendben, mindkét helyen várnak bennünket. Negyed egykor már a kocsiban ültünk és egy rövid kitérő után három órakor befutottunk a távolabbi városba. Másfél órát tudtunk eltölteni az egy hónapos és a kétéves babákkal, majd indultunk is a másik városba, ahová bő óra az út, de legalább már hazafelé irányba. Már beesteledett persze, mire odaértünk. A hatéves és a kilenc éves nagyok nagyon vártak bennünket. Velük is kb. másfél órát voltunk együtt és este 9 órakor már itthon is voltunk.

Ha a nyers adatokat nézzük, akkor kilenc órát voltunk távol, ebből hat óra az utazás volt, amit végig tudtunk beszélgetni (erre itthon sosincs ennyi idő, még a töredéke se nagyon), kétszer másfél óra pedig az unokáinkkal töltött idő. Hogy ilyen rövid boldogságért megérte - e átautózni az ország egynegyedét?

Micsoda kérdés? Természetesen. Zavart-e, hogy ad hoc volt az indulásunk? Nem, de legközelebb jó lenne előre  tervezni, mert most csaknem üres kézzel érkeztünk és azért na. A Mátrának csak messziről integethettem, nem volt idő városnézésre sem, egy kilátót is nézegetünk messziről már egy ideje, de ezekhez több idő kell. Amennyi időnk volt, azt most ölelésekkel és édes puszikkal töltöttük, és ezek mindenért kárpótoltak.