Április 23-án vasárnap, a Föld napja utáni napon Kiskörére vitt az utunk, pontosabban a munka. Két hete is ott jártunk, csak akkor szakadó esőben, most viszont szép napsütésben, kora nyári időben, ami ugyan nem a kedvencem, de most kifejezetten jól jött. Nagy terveim voltak ugyanis. Amíg a munka tart, én szabad leszek és tudtam, hogy ez most elég sok időt jelent.

Előbb a híres közúti és egyben vasúti hídon, majd a vízlépcső hosszú hídján suhantunk át és közben kész is volt a tervem.

A kalandot a hallépcsőnél kezdtem. Kiskörénél a Tisza nagyot zuhan a vízerőmű miatt és meg kellett oldani, hogy ezt a halak is kibírják valahogy. Meg is oldották.  A felső vízszakaszról elterelik őket egy kis folyócskába, egy mesterséges mederbe, ezen szépen, fokozatosan, egyre lejjebb kerülnek, majd kb. másfél kilométer után sérülésmentesen beleúsznak a nagy Tiszába, vagyis annak a vízlépcső alatti alsó szakaszába. Az egyik leglátványosabb résznél kémlelőablakot alakítottak ki, itt lehet a "vándorló" halakat megnézni, de útközben is több helyen fel-felcsobbannak. 

Az un. ökológiai folyosót  37 darab, egyenként  20 cm-es lépcső alkotja és három kisebb és egy nagyobb pihenő tavat is kialakítottak.

Úgy terveztem, hogy lesétálok egészen a mesterséges meder és a Tisza torkolatáig, mert a múltkor az eső miatt nem sikerült és két éve sem, amikor először jártam itt. Bizonytalanul indultam el a meder partján, mert nem tudtam, milyen hosszan kell menni, nem láttam ugyanis a torkolatot, és sejtettem, hogy most sem tudok egészen a folyóig lemenni. Pár száz méter után meg is álltam egy kilátónál, vagy inkább vadlesnél, felmentem a tetejére, de onnan sem láttam el a Tiszáig. Tulajdonképpen csak az irány volt egyértelmű, a halfolyosó medrét kell követni, mert az biztos a Tiszába torkollik, de hogy mennyit kell gyalogolni, azt nem lehetett látni. A vadlesnél ért utól a telefon, hogy menjek vissza, itt ugyanis végeztünk, megyünk tovább a kikötőhöz. Újra le kellett hát mondanom a torkolatról, de ígéretet kaptam, hogy később még visszajövünk ide. 

A kiskörei kikötő pici, eddig ez a legkisebb azok közül, amelyeket a Tisza-tónál láttam. Pici, de kikötő, hajókkal, motorcsónakokkal. Órákig el tudnám nézni a mozgolódásokat, az  érkező és induló csónakokat, halászokat, horgászokat, mindegyikük egy-egy Fülig Jimmy, Tüskés Vanek vagy éppen Piszkos Fred, Leültem a fűbe és fél órán keresztül csak nézelődtem. A Monte Carlo-i vagy a Saint Tropez-i kikötő yahtjai után jókat mosolyogtam az itteni kis lélekvesztőkön, de míg a francia Riviérán idegen voltam, ezeket a kiskörei hajócskákat legalább a magaménak érezhettem. Itthon vagyok, gondoltam.

A kikötő mellett magasodik a Lábasház-kilátó a maga 19 méteres magasságával. Kétszer "futottam " már neki, hogy felmegyek, de mindkétszer visszafordultam. Na majd most, gondoltam, most aztán már tényleg felmegyek, de persze megint nem. A felénél, hajszálpontosan ott, ahol a múltkor, megint feladtam az erőfeszítést. Az a baj, hogy a kilátó lépcsői fémrácsból vannak és a lyukakon le lehet látni a mélységbe. Ne nézz le, szinte hallom, ahogy ezt mondod, de hidd el, nem lehet nem lenézni. A képen a kilátó köré épített öt lábasház közül kettő látható, ezek a vízben és a nádasban "lábakon" álló épületek.

Ha fából építették volna masszív falépcsőkkel, biztos felmentem volna, na de ezeken?

A kilátó után a strandra is elmentünk. Szépen kialakított, rendezett kis strandot találtunk, közben persze eszünkbe jutott, hogy huszonvalahány éve jártunk már ott és fürödtünk is. Jó hely, de a magunk részéről maradunk a sarudi strandnál. Hogy miért? Mert ott hatalmas fák vannak a vízparton és azok egész délután árnyékot adnak a vízre. 

Elég sok időt eltöltöttünk a kikötőnél, a kilátónál és a strandnál, de az ígéret szép szó, így aztán visszamentünk a hallépcsőhöz. Tudtam, hogy kb. fél órám lesz, nekivágtam hát az útnak azzal a szándékkal, hogy most tényleg lemegyek a Tiszához, ennyi időnek elég kell lenni hozzá.

És tényleg. Végig a meder mellett, a szépen kialakított környezetben kényelmesen le lehet sétálni egészen a vízpartig, ahol a Tisza éppen kanyart vesz.

Le is értem és vártam, hogy megpillantsam azt a helyet, ahol a halak belecsobbannak a folyóba, merthogy éppen ott álltam, ahol ezt kellett volna látnom, de képzeld, a meder véget ért, mielőtt a Tiszába ért volna. Ez persze lehetetlen és biztos van is rá magyarázat, hogy én miért nem láttam azt, aminek a szemem előtt kellett volna lenni, de megkérdezni szégyelltem, pedig lett volna kitől, horgásztak ott néhányan. Csak álltam ott, mint az a bizonyos szamár a hegyen és pont annak is éreztem magam. Fürkésztem a vizet, a partot és a gátat, aztán lemondóan elindultam visszafelé, mert az idő közben jól eltelt. 

Nem láttam a torkolatot, mondtam a férjemnek, aki a munka végeztével - nagyon-nagyon meglepő módon - hajlandó lett volna elgyalogolni velem a Tiszáig, de most én - nagyon-nagyon meglepő módon - azt mondtam, hogy nem megyek vissza, mert túl messze van, pedig csak három kilométer oda-vissza, de hát ugye én pont most gyalogoltam le ennyit  és el is fáradtam. 

Nem csak elfáradtam, hanem a napsütésben jól megpirult az arcom hófehér és meglehetősen érzékeny bőre is. (Három napig fújtam Panthenol habbal, mire elmúlt.)

Természetesen nem zártam le a kiskörei hallépcső - kanosszát, készülünk ugyanis vissza, hogy együtt lemenjünk a Tisza és a hallépcső torkolatához, aztán átsétálunk még a Jóremény-stéghez is, ahová a múltkor egyedül mentem a szakadó esőben és csupa sár lettem, de azt legalább megtaláltam. 

Kiskörén el tudnánk tölteni egy egész napot. A távcsövünkkel az ártéri erdő madarait figyelnénk, aztán felmennénk a kilátó tejébe, ahonnan ellátni az abádszalóki öbölig is. Fürödnénk a strandon és lángost ennénk. Lesétálnánk a torkolathoz. Vinnénk egy plédet és időnként leheverednénk.A kikötőben néznénk a hajókat és biztos találnánk valami motorcsónakost is, aki bevinne bennünket a tóra vagy kivinne a Tiszára.

Jó hely ez a Kisköre a Tisza-tó partján na. Nem is hinnéd, milyen jó.